Faterok botokon 2. rész Csobánctól a Gulácsig és még egy kicsit túl..

     Szóval ott hagytam abba, hogy lett ösvény és nagy bátran leereszkedtünk a hegy oldalán, ahol útközben bizony néha jelentős terhelés érte a térdeket.

 Egy napelemes kútnál a csapat ketté szakadt, a nagy lendülettel és megfelelő mennyiségű itallal rendelkezők haladtak tovább, aztán megálltunk egy árnyékot vető facsoport alatt várakozva, beszélgetve, majd aggódva a többiek miatt, amíg meg nem szólalt a telefon, hogy ők is ránk várnak, mert bizony mi eltévedtünk, ha ők most jó helyen vannak, vagy ők tévedtek el, ha mi vagyunk jó helyen. Nos ők nyertek, mert mi tovább mentünk egy táblánál... és ez a túra alatt még előfordult párszor, sőt még a GPS is többször felül lett bírálva, mert azt majd mi jobban tudjuk ....  Szerencsére csak pár száz métert kellett legyűrni visszafelé. A másik csapatban a várakozás idejét kihasználva Joci úgy tűnik szakmát váltott és beállt a vizesekhez....

Ha pedig már így egymásra akadtunk mentünk együtt tovább egészen a következő településig Kátalantótiig, ahol a turistákat különleges útjelző tábla fogadja az egyik kanyarban:

Tekintettel arra, hogy mi híresen törvénytisztelő állampolgárok vagyunk, hát lassítottunk is, és csak ez mentett meg bennünket, hogy elkerüljük a település kiemelt fontosságú intézményét a Horváth kertet. 

      A falakon történelmi győzelmekről szóló kupák, oklevelek, a helyi focicsapat képei, csak a kert hiányzott. A kiszolgálás viszont rendkívül szívélyes volt, így a helyben vásárolt kóla és sütemény mellé elfogyasztottuk a reggelinket is, amelyet néhányan malátalével egészítettek ki, pótolandó az izzadás során elveszített ásványi elemeket... :)

        A rövid pihenő alatt azonban annyira megkedvelt bennünket a helyi törzsközönség, hogy beavattak bennünket egy nagy titokba, miért is Horváth kert a Horváth kert. Mivel mi mindig jó szívűek voltunk ezért a történetet most közkinccsé tesszük. Így kezdődött:

- Ismerik azt a dalt, hogy legyen a Horváth kertben Budán, szombaton este fél nyolc után? Nos ráadásul a tulajdonos felesége Horváthné és így lett ez a hely Horváth kert! Hoppá! Van aki nem ismeri?

          No, ha már így kiokosodtunk, akkor haladjunk tovább állapítottuk meg, hiszen vár ránk a következő hegy, a Gulács! Ami tény, az tény a Csobáncról nézve nem tűnt annyira magasnak, mint a lábánál állva. De mit nekünk, akik bátran nézünk szembe minden emelkedővel, bércre hágunk és völgybe szállunk ha kell. Azért feltettük a kérdést; valóban kell? Igen, kell! Így tehát újra útnak indultunk:

       A képen a kirándulás azon pontja látható ahol a beszélgetéseinket nem törte meg a zihálás hangja :), miközben a hegy még túl messze van, de aztán egyre közelebb értünk és egyre magasabb lett, mi pedig egyre magasabbra mentünk, a gyönyörű ösvényeken, az árnyat adó fák között, a bazaltkő törmeléken bukdácsolva. 

    Voltak szomorú tények útközben, amelyek közé tartozik, hogy egy árva kiránduló lélekkel sem találkoztunk útközben, leszámítva a Csobáncon egy családot. Pedig a helyek annyira szépek, hogy teljes mértékben méltóak a szemet gyönyörködtető jelzőre. Aztán a gyaloglás egy ponton véget ért, mert felértünk a tetőre, ahol bizony összesen annyi hely van, hogy mind a tizenegyen két csoportra bontva leülhettünk a kövekre, ha két ember állva marad. Úgy döntöttünk itt tartunk egy rövid szünetet. 

         Ábrándozásainkból és beszélgetéseinkből hangos dörgések hoztak vissza bennünket a valóságba, amikre Sanyi barátunk csak annyit mondott Tapolcán haditechnikai bemutató van. Elsőre elhittük, aztán elnéztünk a hegy másik oldalának az irányába és rájöttünk, hogy nagyon különleges bemutató lehet, mert az eget is sötétre festették hozzá és villámot is rendeltek. Elhangzott tehát a szerintetek lesz eső kérdés és már jött is rá az á dehogy nem látod elkerül minket válasz. Hát akkor ráérünk, de azért inkább készüljünk össze, aztán jött egy kis szél is, aminél azért úgy gondoltuk, talán akár még eső is lehet belőle. Szóval merre megyünk lefelé? Kiderült, hogy arra amerre jöttünk, mert nincsen másik út, illetve mégis lenne egy a régi kőfejtőn keresztül. Igaz arra Robi barátunk húsz éve járhatott. Mindegy nézzük meg.... hát megnéztük, aztán úgy döntöttünk nem próbáljuk meg. Vissza a hegyről levezető normál ösvényhez és jöhetett az ereszkedés.... Vaddisznókkal jól el van látva a környék mert mindent feltúrtak, viszont az egyik helyen remek példáját láttuk annak miként foglalja vissza a természet saját magának a területet, ha nem nyúl bele az ember. Vagy esetleg ez egy természetvédő autója lenne?

         Az ég közben egyre sötétedett és az addig biztosnak hangzó "elkerül minket" kijelentések kevésbé tűntek biztosnak. Aztán lehullott az első csepp, majd a második, aztán egyre sűrűbben kezdtek ereszkedni az felhők könnyei, míg már ott tartottunk, hogy bizony vegyük elő az esőkabátokat. Mint kiderült nem mindenkinek volt, pedig jól jött volna... mert egyre erősebben kezdett el fújni a szél, mi pedig egyre gyorsabban vettük a kabátot.... pedig hát nem vagyunk mi puhányok, viszont hirtelen megjött amiről a következő részben olvashattok majd :)