2014. május 31., szombat

Faterok botokon 3. rész És akkor leszakadt az...

   A szél pedig csak fújt egyre erősebben és be nem csatolt esőkabátjaink, mint óriás madárszárnyak csapkodtak körülöttünk. A levegő hirtelen lehűlt és megtelt vibráló elektromossággal. A felhő amit a Gulács tetejéről még így láttunk



         mostanra már nem valami távoli robajokat és cikázó villámokat tartalmazó, minket kikerülő légköri jelenség volt csupán, hanem közvetlenül a fejünk felett levő eleven valóság. 
Aztán kikerekedett szemeivel lenézett a hegyek és völgyek taposása által már több litert kiizzadott csapatunkra és hangos röhögésre fakadt. A nevetéstől szemeiből elkezdtek potyogni a könnyek, amelyek kövér esőcseppenként verték fel a port körülöttünk és rajtunk. Amikor látta, hogy minket ez nem rendít meg és masírozunk tovább, akkor úgy döntött lehűti a napsütés által felforrósított italkészletünket. Hatalmas fuvallattal lehelt ránk és az eső szilárd halmazállapotra változott, most már jég kopogott rajtunk olyan csípésekkel, mint amikor védtelen testrészedet találják el airsoft közben. Azért ez már nem volt vicces, de még nem volt vége, mert jött a méretváltás és a borsónyi jegeket ilyenek követték:



a jég kopogott az esőkabátokon, dzsekiken, fejeken, hátakon, derekakon, kit hol ért, így menedék után néztünk és meg sem álltunk az első fa illetve bokorcsoportig, ahol kinek hol jutott hely beálltunk, hátha..., aztán csak álltunk, és álltunk, 



Amikor csapódott és csípett akkor kiabáltunk :)

Aztán álltunk

és álltunk, volt aki aki a kevésbé vízálló értékeit próbálta biztos helyre menekíteni...

Operatőrünk hamar rájött, hogy jobban már nem tudna elázni, így inkább forgatta tovább a filmet, ami hamarosan elkészül, ráadásul Zoli barátunk azt mondta neki, felesleges váltóruhát hozni egy két napos kirándulásra ....
      Egy idő után újra kisütött a Nap, a szél elfújta a vihart és egyre tisztább lett az ég. Az eső még esett, de úgy döntöttünk inkább menjünk, mint itt álljunk átázva. Joci indulás előtt kiöntötte dzsekije ujjából a felgyülemlett vizet, mert a kabátja szuper módon vezette az égi áldást a sapkán lefolyva belülre :), hát nála nem csupán a szem nem maradt szárazon..




    Valakinek a táskájából előkerült egy üveg igazi, a regnáló kormány által megvédett hungarikum és az átázottak, a hideg által reszketővé váltak számára melegítő italként szolgált, hatására pedig sokkal vidámabban folytattuk utunkat.

operatőrünk aki a  legközelebb a kamerához
És újra megindultunk

közben a talpunk alatt és a bokánk környékén folyt az ár

de mi mentünk rendületlenül, miközben úgy döntöttünk a kezdők is kiérdemelték az Ati botokat

és csak folyt az ár miközben P, mint egy lord sétál kezében egy esernyővel


       Szemünk előtt már a következő falu képe lebegett, Robi, mint helyi legény tudott egy rövidebb utat, így hamarosan már a nemesgulácsi emberek néha kicsit sajnálkozó mosolyától kísérve rátaláltunk a Makk VII nevű nagy terasszal rendelkező helyre, amit valaki rögtön elkeresztelt makk vii-nek. Végül is miért ne, mi még láttunk képet hatodik (VI) Leninről is...  Ez volt az a pont, amikor a Nap ismét rettenetes erővel sugározta magából melegét, gőzölgött az aszfalt és gőzölögtek az átázott ruhák is, cuppogtak a cipők, a zoknik. Tábort vertünk hát és betértünk egy kávéra, üdítőre, valamint ha már megálltunk akkor ettünk is valamit, ja és kiteregettünk :

kihordtuk az intézmény padjait..

       A többi fotót most itt nem tesszük közzé, de kihasználtunk minden létező bokrot, táblát, kerékpártárolót. Ahogy végeztünk megérkezett a helyi vagány golfos srác, aki nagy lendülettel fordult be a murvás placcra, és száguldott keresztül a legnagyobb tócsán. A víz az autó kerekei nyomán szétnyílt és tartalma repülve indult  meg a kiteregetett ruhák felé, nos hát majdnem kézbe kerültek a botok... Mivel mi jó szándékú emberek vagyunk, hangos kurjongatásokkal biztattuk, amikor újra elindult, hogy csak kifelé is ilyen vagányan. Úgy tűnik komolyan elhitte, hogy a rajongóivá váltunk de a vagányságból próbálkozás, majd felsülés lett..., aztán még tett néhány kört egyedül, majd a haverjaival együtt. Mi közben különleges látványossággá lettünk a településen, úgy látszik észrevett bennünket a helyi szerver is :) és mint másnap kiderült mi voltunk a helyi téma :)
              Az idő, ahogy a költő mondta haladott sietve és ugyan a patak habjain még nem piroslott az este, de mivel megszáradtunk és várt még ránk egy hegy, hát elindultunk. Nagyon kíváncsian vártuk már azt a különleges hegyet, amit egy hősről neveztek és általában együtt ábrázolják az anyósával. Na ki az? Nem más ő, mint Szent György és általában vele van a sárkány is, akivel harca volt, de győzött :) Helló Dudi mami, nekem szerencsére nincs ilyen dolgom, vagy mégis ..... :))


           Elhagytuk a települést és megindultunk a hegy felé. Robitól helyi idegenvezetést kaptunk, melyik iskolába járt, merre játszottak, hol van igazán finom savanyú víz, bár a víz említése nem töltött el bennünket nagy örömmel. Aztán elértük a hegyet, ami azt jelentette, hogy újra mehetünk felfelé kis ösvényeken, meredek emelkedőkön. A gyönyörű tájat hol feldobta néhány szép ház, hol lehangolta egy-két soha el nem készült, az időtől tovább pusztított hétvégi lak.  A Nap ragyogott, a föld nyomta magából a párát, szóval  igazi dzsungeltúra lett a mi kis kirándulásunkból. Italkészleteink már a végét járták amikor Robi gyermekkori emlékeiből előtört, hogy van itt egy szuper forrás alig pár méterre az úttól. Hát a pár méter időközben "megnőtt", a forrás pedig kiapadt :))
             Miközben ezen derültünk, a távolból halk moraj hallatszott, amivel kapcsolatban egy pillanatig azt gondoltunk csak valamelyikünk gyomra korgott, de aztán felnéztünk az égre és nem tűnt szimpatikusnak a látvány. Feltámadt a szél és ilyet aznap már tapasztaltunk, aminek nem lett jó vége. Szerencsére nem olyan messze ott volt egy menedékház, ahová egyből be is tértünk. Ott álltunk a verandán és felkészülve vártuk az esőt, az összefüggő felhőtakaró fenyegető színbe burkolta a velünk szemben levő Csobáncot:
reggel azzal a heggyel kezdtünk


az eget fürkészve felkészülten várjuk az újabb vihart

        Mivel nem tudtuk pontosan mennyi van még hátra a célig - ami Robi nagybátyjának a pincészete a Boksay pince, ide kattintva te is megnézheted, - ahol a vacsora és a szállásunk is vár, kedves barátunk telefonált, aztán beszélgetés közben az arca némi pirosságot öltött magára, mert mint kiderült nem oda kell mennünk, ahová ő gondolta, hanem egy másik helyre, vagyis újratervezés következett. Visszafelé kell mennünk! A hírt többen így reagálták le:

       De most, amikor már itt vagyunk az orgonáknál? Itt állunk a jégverem közelében? Most amikor mindjárt nyakunkon az újabb vihar? Na most mi legyen? Várjunk amíg elvonul a vihar szólt a döntés, de a vihar csak nem jött közelebb. Eltelt vagy fél óra és még mindig semmi. Na ebből aztán elég volt, induljunk el, lesz ami lesz, hiszen nem várakozhatunk itt órákig. 
         Így is lett és nem bántuk meg, hiszen újabb élményekkel gyarapodtunk:
eldőlt orgonasípok

az orgonasípok lábánál...















            Ha már megnéztük az orgonasípokat, akkor "Menjünk tovább egy rövidebb úton!"- javasolta Robi, hiszen arra, innen már csak 50 perc a cél. Közben ezt láttuk:



No ez az 50 perc bizony ráragadt a barátunkra, mert olyan utakon mentünk, ahol utoljára talán ő járt húsz évvel ezelőtt. Azóta persze benőtte mindenféle bokor, elfoglalta az utat a rekettyés, mindenféle tövises növények. De áttörtünk mindenen, szóval újra van már út. lehet menni kirándulni!!
Kiértünk egy pihenőhöz, ahol Robit megkérdeztük mennyi idő a célig, ő csak feltette a kezét..... 50 perc :), az előtte levő üveg tartalmazta az összes italkészletünket:


           Itt viszont már volt lefelé út, és bátran meg is indultunk rajta és amikor már azt hittük sosem lesz vége, akkor rátaláltunk a körútra:

         Tovább mentünk hát, kilométerről kilométerre hagyva magunk mögött a hegyet ereszkedtünk le a lankás oldalon, majd újabb házak tűntek fel, aztán emberek is. Egy találkozás különösen tanulságos volt, ami az idő és a távolság viszonyát illeti, hiszen megtudhattuk, hogy a távolság itt a hegyen annak a függvényében csökken milyen gyorsan megyünk. Vagyis a célunk, mint megtudtuk kb 5 km még, de ha gyorsabban haladunk akkor kevesebb is lehet. Mi az időre gondoltunk volna, de erősítgették, hogy bizony a távolság. Mondjuk az asztalon ott volt a hegy leve, mi viszont most még megelégedtünk a oroszlánfejes kút áldásával is, amiről megtudhattuk később, hogy volt időszak mikor 3 hónapig nem esett eső a hegyen, de a kútból ugyanúgy folyt a víz.
Sanyi és Robi a kútnál
           Innen már aztán valóban csak néhány perc volt az aznapi cél és hogy ott mi történt, arról szól majd a következő rész, amiből kiderül hogyan szaporodik meg a rétes, milyen a hegy leve, hogyan készül a bodza és az ürmös bor, aztán jön a medve barlang :)

2014. május 28., szerda

Faterok botokon 2. rész Csobánctól a Gulácsig és még egy kicsit túl..

     Szóval ott hagytam abba, hogy lett ösvény és nagy bátran leereszkedtünk a hegy oldalán, ahol útközben bizony néha jelentős terhelés érte a térdeket.



 Egy napelemes kútnál a csapat ketté szakadt, a nagy lendülettel és megfelelő mennyiségű itallal rendelkezők haladtak tovább, aztán megálltunk egy árnyékot vető facsoport alatt várakozva, beszélgetve, majd aggódva a többiek miatt, amíg meg nem szólalt a telefon, hogy ők is ránk várnak, mert bizony mi eltévedtünk, ha ők most jó helyen vannak, vagy ők tévedtek el, ha mi vagyunk jó helyen. Nos ők nyertek, mert mi tovább mentünk egy táblánál... és ez a túra alatt még előfordult párszor, sőt még a GPS is többször felül lett bírálva, mert azt majd mi jobban tudjuk ....  Szerencsére csak pár száz métert kellett legyűrni visszafelé. A másik csapatban a várakozás idejét kihasználva Joci úgy tűnik szakmát váltott és beállt a vizesekhez....


Ha pedig már így egymásra akadtunk mentünk együtt tovább egészen a következő településig Kátalantótiig, ahol a turistákat különleges útjelző tábla fogadja az egyik kanyarban:


Tekintettel arra, hogy mi híresen törvénytisztelő állampolgárok vagyunk, hát lassítottunk is, és csak ez mentett meg bennünket, hogy elkerüljük a település kiemelt fontosságú intézményét a Horváth kertet. 


      A falakon történelmi győzelmekről szóló kupák, oklevelek, a helyi focicsapat képei, csak a kert hiányzott. A kiszolgálás viszont rendkívül szívélyes volt, így a helyben vásárolt kóla és sütemény mellé elfogyasztottuk a reggelinket is, amelyet néhányan malátalével egészítettek ki, pótolandó az izzadás során elveszített ásványi elemeket... :)
        A rövid pihenő alatt azonban annyira megkedvelt bennünket a helyi törzsközönség, hogy beavattak bennünket egy nagy titokba, miért is Horváth kert a Horváth kert. Mivel mi mindig jó szívűek voltunk ezért a történetet most közkinccsé tesszük. Így kezdődött:
- Ismerik azt a dalt, hogy legyen a Horváth kertben Budán, szombaton este fél nyolc után? Nos ráadásul a tulajdonos felesége Horváthné és így lett ez a hely Horváth kert! Hoppá! Van aki nem ismeri?




          No, ha már így kiokosodtunk, akkor haladjunk tovább állapítottuk meg, hiszen vár ránk a következő hegy, a Gulács! Ami tény, az tény a Csobáncról nézve nem tűnt annyira magasnak, mint a lábánál állva. De mit nekünk, akik bátran nézünk szembe minden emelkedővel, bércre hágunk és völgybe szállunk ha kell. Azért feltettük a kérdést; valóban kell? Igen, kell! Így tehát újra útnak indultunk:


       A képen a kirándulás azon pontja látható ahol a beszélgetéseinket nem törte meg a zihálás hangja :), miközben a hegy még túl messze van, de aztán egyre közelebb értünk és egyre magasabb lett, mi pedig egyre magasabbra mentünk, a gyönyörű ösvényeken, az árnyat adó fák között, a bazaltkő törmeléken bukdácsolva. 
    Voltak szomorú tények útközben, amelyek közé tartozik, hogy egy árva kiránduló lélekkel sem találkoztunk útközben, leszámítva a Csobáncon egy családot. Pedig a helyek annyira szépek, hogy teljes mértékben méltóak a szemet gyönyörködtető jelzőre. Aztán a gyaloglás egy ponton véget ért, mert felértünk a tetőre, ahol bizony összesen annyi hely van, hogy mind a tizenegyen két csoportra bontva leülhettünk a kövekre, ha két ember állva marad. Úgy döntöttünk itt tartunk egy rövid szünetet. 




         Ábrándozásainkból és beszélgetéseinkből hangos dörgések hoztak vissza bennünket a valóságba, amikre Sanyi barátunk csak annyit mondott Tapolcán haditechnikai bemutató van. Elsőre elhittük, aztán elnéztünk a hegy másik oldalának az irányába és rájöttünk, hogy nagyon különleges bemutató lehet, mert az eget is sötétre festették hozzá és villámot is rendeltek. Elhangzott tehát a szerintetek lesz eső kérdés és már jött is rá az á dehogy nem látod elkerül minket válasz. Hát akkor ráérünk, de azért inkább készüljünk össze, aztán jött egy kis szél is, aminél azért úgy gondoltuk, talán akár még eső is lehet belőle. Szóval merre megyünk lefelé? Kiderült, hogy arra amerre jöttünk, mert nincsen másik út, illetve mégis lenne egy a régi kőfejtőn keresztül. Igaz arra Robi barátunk húsz éve járhatott. Mindegy nézzük meg.... hát megnéztük, aztán úgy döntöttünk nem próbáljuk meg. Vissza a hegyről levezető normál ösvényhez és jöhetett az ereszkedés.... Vaddisznókkal jól el van látva a környék mert mindent feltúrtak, viszont az egyik helyen remek példáját láttuk annak miként foglalja vissza a természet saját magának a területet, ha nem nyúl bele az ember. Vagy esetleg ez egy természetvédő autója lenne?


         Az ég közben egyre sötétedett és az addig biztosnak hangzó "elkerül minket" kijelentések kevésbé tűntek biztosnak. Aztán lehullott az első csepp, majd a második, aztán egyre sűrűbben kezdtek ereszkedni az felhők könnyei, míg már ott tartottunk, hogy bizony vegyük elő az esőkabátokat. Mint kiderült nem mindenkinek volt, pedig jól jött volna... mert egyre erősebben kezdett el fújni a szél, mi pedig egyre gyorsabban vettük a kabátot.... pedig hát nem vagyunk mi puhányok, viszont hirtelen megjött amiről a következő részben olvashattok majd :) 

Faterok botokon 1. epizód a busztól a Csobánc váráig

          A sok halogatás, időpontcsúsztatás után végre eljött az újabb megmérettetés napja, és az összeszervezett baráti faterok társaság kezébe kapta a túrabotját. A cél nem más, mint leküzdeni az őrzőket, vagyis a Balaton-felvidék híres tanúhegyeit!
         A Badacsonyt már korábban bevettük, de még erősen állt a Csobánc, a Szent György-hegy és a Gulács!  A kihívás bár nem tűnt nagynak, de mégis olyan huzattal támadt ránk, hogy már az indulásra a tizenöt fős csapat tizenegyre fogyott. 
Ott álltunk hát tizenegyen a veszprémi buszpályaudvaron, mi "öregek" kezünkben a már korábban kiérdemelt túrabotjainkkal, amelyekre az első túrázók vágyakozó tekintetei szegeződtek. Szinte hallani lehetett a legbelül feltett kérdéseiket, hogy vajon kiérdemlik-e azt a tisztességet, hogy nekik is legyen majd saját, Ati által lemetszett és kézre idomított túrabotjuk. Túl voltunk ekkor már a EU parlamenti szavazáson, így mint kötelességüket teljesített állampolgárok vehettünk búcsút feleségeinktől és gyermekeinktől, hogy bevessük magunkat a vadonba, hátunk mögött hagyva az ismert civilizációt..... Az otthon melegét, feleségeink kedves szavait felcseréltük a hegyek és völgyek kihívásaira, "zordon és marcona" férfi társaságra, a természet szeszélyeire :)
Megérkezett a busz, felszálltunk és valami hihetetlenül döbbenetes dolog történt. Olyanokból akik már szinte évtizedek óta nem utaztak autóbuszon, mint valami varázsütésre tört elő belőlük pavlovi reflexként az osztálykirándulások során beidegződött busz -szendvics kajálás összefüggés. Előkerültek az üdítők, jegeskávék, szendvicsek, a modernebbeknél a mekis kaja, kóla és a régmúlt történetei. Persze annyiban már mindenki fejlődött, hogy a szemét nem maradt a buszon, az út végére pedig már kezdett megjelenni a klasszikus elfehéredős, most álljunk meg jelenség is!
A lényeg, hogy megérkeztünk Diszelbe, amely települést 1329-ben még mint Dyzl-t jegyez fel a történelem krónikása. Ahogy beléptünk a faluba megütötte a fülünket a csend! Senki nem volt az utcákon, a rendíthetetlen tizenegy pedig, mint a modern hősök megindult, hogy elfoglalja a település fölé magasodó Csobánc várát. Azt a várat, amelyet soha nem tudott elfoglalni a török és bizony a császári hadseregnek sem sikerült megbirkóznia hússzoros túlerőt képviselve sem a maréknyi, alig 60 főt számláló védőkkel. De aztán jött a béke és a vár falai, amelyek nem adták meg magukat az ostromló seregeknek, egy nap hangos robbanást követően omlottak le, magukba temetve méltatlan sorsuk mélységes csalódását. Az emlékezés zászlaja azonban büszkén hirdeti a romjaiban is nagyszerű vár dicső históriáját és persze most már arról is suttog a szélben lengedezve, hogy erre jártak a Faterok botokon! Ha nem hiszed el kedves olvasó, akkor magad is hódítsd meg a várat és hallgasd meg a zászló szavát! 

Amíg feljutottunk, addig bizony sokszor eszünkbe jutott, hogy az ostromlók kezükben szablyákkal, létrákkal szaladtak felfelé a meredek emelkedőn, majd sokan közülük szó szerint fejvesztve hullottak alá. Persze az sem volt életbiztosítás, ha valaki ingatag lábakkal próbált haladni a meredély szélén, mert bizony egy rossz mozdulatot követően a nagy sebességű szabadesés lett a jutalma. Viszont biztosan nem vittek a hátukon váltás ruhát, elemózsiát, innivalót és talán annyi súlyt sem, mint amennyit néhányan közülünk már szervezetbe építve :) 
Mindig van abban valami izgalmas, amikor az ilyen helyeken elmereng az ember, hogy milyen lehetett itt egykor az élet, milyenek lehettek a hétköznapok, amikor nem a kalandfilmekből ismert vitézi romantika hatotta át a falakat. Már éppen kezdtük volna szervezni a vitézi játékokat, amikor Sali száját elhagyta  az indulásra felhívó szózat és megkezdtük a vár elhagyását átadva azt az utánunk következőknek. De azért nézzünk még egy kicsit körül:

Jó kilátás, ragyogó idő! Itt még igen....

Vár állott, most kőhalom....

Joci elfoglalta a várfalat és jól láthatóan mutatja, hogy az első hegy megvan!

Vajon hányan nézhettek ki már rajta?

A rendíthetetlen tizenegy :)

Közben Sanyi a fejemre nőtt, vagy kipattant a fejemből, mint Zeuszéból Pallasz Athéné :)


 De merre is kell menni?
        Az biztos, hogy a hegy másik felére akarunk lejutni, keressünk hát egy ösvényt! A GPS mutat is valamit, csak nem ott ahol mi vagyunk, de semmi gond megindultunk lefelé és lett ösvény is, bár néhány helyen csak utánunk! Folytatás következik....