I. Kék küllő videó összefoglaló

      Nem is szaporítom a szót, beszéljen a Taylor műhelyben készült videó, amelynek a címe: Mindenem a bicikli

Kék küllő 2.rész és az összefoglaló videó

         Szóval Szántód... az utolsó ebéd a szezonban. Egymás mellett 2 büfé volt nyitva, az egyikben kedves kiszolgálás, a másikban morcos idősebb úr, aki ezen az utolsó napon talán már csak megszokásból volt nyitva. Szerintetek melyik csinált nagyobb forgalmat?

          De ideje volt az indulásnak, így újra nyeregbe pattantunk, de bizony érződött, hogy ez nem a mindennapos ülési eszközünk, mert huhogások és nyögések kíséretében próbálta meg mindenki elérni a legjobb pozíciót :) és tekertünk, tekertünk, tekertünk, amíg meg nem álltunk, mert annyira lenyűgözött bennünket a látvány. A Balaton az valami csodás dolog, az északi oldalon magasodó hegyek, a fantasztikus napsütésben csillogó vízfelszín, a kristálytiszta vízben lágyan mozgó homokos aljzat, a kibontott vitorlákkal elsuhanó hajók....

          Na de elég volt a nézelődésből, a déli partot nem is olyan régen elöntő Balaton még mai látszódó nyomait kerülgetve valami eszméletlen sebességgel folytattuk utunkat, így csak nagy fékcsikorgással tudtunk megállni egy hívogató zenével feldíszített megállónál. Ide érdemes betérni, bár ezen a képen még csak rendeltünk, de finom a kávé, nagyszerűen szolgálják fel a Coca Cola termékeit, a csapolt sör hideg, cseh és a habos, a barna sör pedig lágyan malátás. Péter fotózott, Balázs pedig éppen mással volt elfoglalva, így ők ezért nem szerepelnek a képen.

Közben szól a jazz és a soul. Zoli barátunk rögtön rá is kattant egy csodálatos hangra, mire a tulajdonos mondta, hogy ha végez a hölgy akkor biztosan szívesen beszélget velünk, igaz '28-ban született, tehát maradjunk a régies témáknál :)

Viccet félretéve olyan igazi leülős hely, ahol pipázós és kedvesen közvetlen tulajdonossal. 

          Bármennyire is szívesen ücsörögtünk volna itt tovább, várt ránk az út, már óbégattak a drótszamarak is, így újra felültünk rájuk, lábakat a pedálra, kezek a kormányon és hajtás!

Egymás után faltuk a kilométereket, Sanyi térde elkezdett fájni, Péter egyik lába szintén, így ő is csak másfél lábbal tekert. Az utak szűkültek, néhol a nyáron elhasznált lomok kerültek ki az útszélére elfoglalva a kerékpársávot, máshol autók tették izgalmassá a túrát, de mi csak tekertünk tovább rendületlenül. A Nap úgy döntött ideje már sütnie máshol is és elkezdte átadni a helyét az estét jelző szürkeségnek, így ideje volt kicserélni a szemüveglencséket és a vízvételi lehetőségek sem olyan tú gyakoriak a településeken. Többeknek már csupán levegő töltötte ki az italos tartályaik térfogatát ezért nem maradt más hátra egy utolsó tankolási pontra be kellett térni.

           Itt rögtön beloptuk magunkat a büfé szívébe, akinek a szemében a reménység fénye csillant fel amikor meglátta a hét komoly falási és ivási potenciált rejtő férfit, majd ez majdnem teljesen kihunyt, amikor kiderült csak vizet szeretnénk kérni. A csalódottság érzésének mégsem adhatunk át senkit felkiáltással, azért némi fogyasztást is összehoztunk, így újra örömtől lángoló tekintettel nézhetett kedvese szemébe, hogy mégsem volt hiába kinyitni a mai napon :) Én közben megfőztem volna amit Zoli fogott, de halcsontlevessel nem sokra megyünk alapon inkább comb és sör lett a menü...

Búcsúzásképpen adtunk némi marketingtanácsot a következő szezonra vonatkozóan, aztán pedáloztunk tovább!

         És akkor egy pillanatra nem figyeltünk, Péter barátunk pedig úgy megindult, mint akinek Zoli szerint elgurult a gyógyszere, tekert, mint a szél, száguldottunk a nyomába, de a Zala folyóig csak üldözni tudtuk, aztán ott a víz közelsége, vagy híd zöld színének a hatására megállt, hátrafordult és kíváncsian nézte vajon hol maradtak le a többiek. Kiderült Sali táskája volt megint a ludas, mert  nem bírt ellenállni a száguldás által keltett légörvénynek. Lassan már csak nyomokban hasonlít kerékpáros táskához. Szerencsére nem kölcsön kapta, hanem örökbe, az út végén szerintem megszabadult tőle örökre. Szóval itt újra vártunk:

        Innen már csak néhány kerékforgás és elértük Keszthelyt. Izzadtan, egy kicsit meggyötörten álltunk a szállásunk előtt, sehol egy csengő, Zoli hiába telefonál nem veszi fel senki, már éppen azon voltunk, hogy tulajdonképpen haza is tekerhetnénk, ha nem két naposra terveztük volna az utat, hiszen innen már csupán 100 km, reggelre haza is érnénk ezzel a tempóval. Éppen újra nyeregbe lendültünk volna, de megjött a tulajdonos, mi pedig beözönlöttünk, szétosztottuk a szobákat, horkolós, nem horkolós és a külön kategória akik egyikbe sem skatulyázhatók :)

           Forró vizes fürdés, pizza rendelés és készültünk a somlói, gesztenyepüré desszertre, amiből túros, fahéjas, ízes és kakaós palacsinta lett. Túlvállaltuk, így reggelre is maradt. Nevetős beszélgetés után mindenki nyugovóra tért és aludt volna reggelig, ha 2 óra 44 perckor meg nem szólalt volna a kakas. Igaz csak Sanyi hallotta, de ő annyira, hogy utána is alig tudott elaludni. Ennek köszönhetően reggel nem volt éppen a legfrissebb állapotban, pedig várt ránk az út, igaz nehezen álltunk neki, mert 8 helyett 9 órakor indultunk el. Szeltük az aszfaltot, majd egy ponton azt láttuk a kerékpár utat bizony elöntötte a Balaton, így átkapcsoltunk vízibicikli üzemmódba és óvatosan áthajtottunk a tengeren. Néhányan kezdtek szédülni az átkeléstől és erősen bizonygatták, hogy erre a fajta tengeri betegségre egyedül a kávé jó ellenszer és mivel mi mindig is jeleskedtünk a baráti szeretetből, hát megálltunk egy erre alkalmas állomáson.

            Itt végre minden rajta vagyunk a képen, a 7 mesterlövész avagy a Los Pedalos Band. Atinak itt majdnem megvetették a speciális csomagtartóját, de nem adta, pedig akár több ezer magyar eurot is adtak volna érte. Hiába ajándékba kapta és az ajándéknak nincsen ára. Érdekesek ezek a kávézós emberek, megisszák a fekete nedűt és utána alig lehet őket utolérni, mennek, mint a gép, mintha valami hajtaná őket :)

            Ezzel a lendülettel haladtunk Badacsonyig, de útközben Sanyi számára egyre fájdalmasabbá vált a tekerés, a lába kezdte megunni a hajtást és egyre erősebb fájdalom gyötörte. A badacsonyi megállónknál úgy tűnt feladja és vonatra száll, 

de aztán győzött a győzni akarás, a "Nem adom fel" lelkület és a vonat is éppen elment :), szóval jött velünk egészen Balatonalmádiig, hogy megcsinálja a gyűrűt. Sanyi lett a nap hőse! Pár nappal a túra után már arról beszélt, hogy mi lenne, ha megcsinálnánk a Passau - Győr Duna turnét :), elvileg csak le kell gurulni... Hát majd meglátjuk.

           Újra áthajítottuk egyik lábunkat a kerékpár vázon, ráillesztettük a cipőtalpainkat a pedálokra és nyomtuk keményen Balatonfüredig, miközben egy rövid technikai szünetet kellett tartanunk Révfülöpön, mert Sali táskája ismét bedarálódott. Először azt hittem a lejtő alján ilyen vagányan fékez, de elég gyanús volt a mozgása közben. Szóval a táska maradékát ismét megfoltozva haladtunk tovább a halászig és a révészig:

           A fotó elkészülte után már csupán néhány kilométer maradt Balatonalmádiig, ahol a csapat további két tagjától vettünk búcsút, majd nekiduráltuk magunkat, hogy utolsó akadályként legyőzzük még a Veszprémbe vezető emelkedőt és mindenek elvégezve lepihenhessünk. Balatonalmádiban azonban várt még ránk egy meglepetés, hiszen Ati barátunk mindenkit meghívott egy fagyira. Tulajdonképpen ezért jöttem el, vagy nem?  Egészségetekre! 

Jövőre talán a Duna mellől küldünk ilyen képeket, de az biztosnak látszik, hogy a Kék küllő túránkból hagyományt teremtünk, tehát ez volt az I. Kék küllő túra!

Ígértem egy meglepetést is, a túra összefoglalása speciális szemszögből és néha villanásokkal megszakítva, de erre még egy kicsit várni kell :)

A Kék küllő túra 1. rész

        Nos ez nem lesz olyan hosszú, folytatásos regény, mint a badacsonyi túránk és ennek két oka van, az egyik nem volt ott Robi barátunk, amiből következik a másik, hogy nem volt végig operatőrünk..

        Többen feltették a kérdést, hogy mi a csuda lesz ez a Kék küllő elnevezés. Néhányan az égre gondoltak és valamilyen repülős sztorit vizionáltak, mások szilva szüreten láttak már bennünket, vagy tengerre szállást gyanítottak. Utóbbiak jártak talán legközelebb az igazsághoz, ami egy újraértelmezett balatoni sztori lett, Kék szalag után szabadon elindítottuk a Kék küllő kerékpáros túránkat. Attila barátunk ezt olyan komolyan vette, hogy mindkét kerekén betekert egy-egy küllőt kék szigetelőszalaggal.

         A csapat magját a Faterok botokon társaság alapítói adták és kiegészültünk néhány lelkes "fiatal" apával, így a Faterok most nyeregbe pattantak. A cél nem egyéb volt, mint körbetekerni a Balatont, ami alapvetően nem tűnik soknak, hiszen csupán 230 km Veszprémből háztól házig, azonban mi ezt inkább baráti kapcsolatépítésnek szántuk mintsem "pedálpörgetős, rohanjunk körbe, majd lihegjünk egy nagyot" útnak. Így 2 napra terveztük, sőt a munkából elszabadulni nem tudóknak könnyítésnek bejött a Világos Kék küllő kör, ami Szántódnál visszakompozást jelentett, majd onnan irány Balatonalmádi. Örömmel jelenthetem, hogy mindkét csapat megtette amit megkövetelt a haza, olyannyira, hogy fejben már szerveződnek egyéb verziók is, köztük egy igazán extrém is, na ennyire azért nem:

         Indulás tehát reggel 8 órakor a veszprémi hotel parkolóból. A Nap már kezd meleget adni, de még minden párás, a kerékpárokon csillog a reggeli harmat, a bátrabbak rövid nadrágban, a többiek még sapkát is húznának, de maradjon most inkább a sisak. Már majdnem mindenki itt van, türelmesen várunk, aztán kiderül, hogy bizony Sanyinak a csomagtartója bemondta az unalmast és több hátrányt jelent, mint hasznot, így oldaltáska helyett marad a hátizsák. Aztán útközben másik oldaltáska is rakoncátlankodni kezd a későbbiekben. 

         Gyors keréknyomás ellenőrzés az Agip kútnál, aztán irány a végtelenbe és tovább. A kezdet gyönyörű, már ragyog a Nap, szinte láthatóan szívja fel a harmatot a még mindig zöld fűről, a pirosló leveleken szunnyadó vízcseppekben visszatükröződve tekerünk a szürke aszfalton.

Elhagytuk a várost, aztán a következő települést is, Balatonalmádiban csatlakozik hozzánk Barni, akinek a számára a Világos Kék küllő túra is a háromszorosa lesz annak amit eddig életében biciklivel megtett és már ő sem tizenéves. Többen megjegyzik, hogy talán nem a gyerek cangáját kellett volna elhozni, de Barnink rendületlenül teker, sőt egyre jobban élvezi, szerintem hamarosan vesz egy bringát magának :)

          Aztán valakinek bevillan, hogy nem volt kezdő fotó, így megszakítjuk a pedálozást, elfoglalunk egy utat, majd egy közöttünk áthajtani készülő autóst megkérünk fotózzon le bennünket és elkészül az első képkocka:

            A rövid történelem megörökítést követően újra nyeregbe pattantunk és meg sem álltunk a 71-es büféig, hiszen a csapat több tagja számára eljött az ideje a kv betöltésnek. Viszont, ha már megálltunk akkor ki ezt, ki azt tankolt a belsőégésű bojlerébe, hogy még több energiával vághasson neki a hosszú és fáradságosnak ígérkező útnak.

      Rendkívül tempós haladásunk azonban már Balatonkenesén megtört, mert Sali barátunk fantasztikusan szép, neonzöld színre hajazó kerékpáros táskája a küllők közé vetette magát. Mi pedig türelmesen álltunk, vártunk és álltunk és vártunk, majd álltunk és vártunk, mire kiszabadult, kötöző szalaggal rögzítésre került, de időnként újra és újra kiszabadulva beleugrott a gyors pedálozástól képződött örvénybe.

       A " rövid" szünetet követően csapatunk újra nyeregre szállt és szinte már emberfeletti sebességgel száguldottunk Balatonakarattya felé, ahol tudtuk, hogy vár ránk a domb, aztán megszólalt valaki:- Tudok egy rövidebb utat, a part felé! Hát kiderült az út sem nem rövidebb, sem nem lankásabb, hiszen a különböző kátyú kerülgetéssel tarkított tekerést követően egyszerre ott magasodott előttünk egy szinte függőleges fal, aminek  a teteje úgy tűnt az égig ér. Hős csapatunk azonban egy ügyes húzással tovább haladt jobbra a Club Aliga irányába, lesz ami lesz alapon becélozva az üdülőt. Szerencsére nincs már szezon így a kapu nyitva volt és már suhantunk is befelé, majd kisvártatva a másik oldalon kifelé...

            Hamarosan már Szabadi-Sóstó közigazgatási területén koptattuk a minőségi útfelületet. Csodás házak, nagyszerű vízpartok, bezárt étkezdék, napozó emberek, néhányan még fürödtek is a kristálytiszta vízben. Siófokon vízvételezés, fagyi, szőlőcukor, aztán majdnem eljutottunk egy lendülettel Szántódig, ha nincs másfél defekt. Sali szólt, hogy elég lapos a kerekem, lenéztem és valóban úgy tűnik vagy ereszt vagy híztam útközben. Talán defekt?- mondtam és abban a pillanatban abroncsig leeresztett Zoli bringájának a hátsó kereke. Az általános derültségnek az vetett véget, hogy kiderült Zoli barátunk még soha nem szerelt kereket és tágra nyílt tekintettel nézett ránk amikor mondtuk, hogy a gyorszárat oldja ki. Sanyi volt elsőként értette meg, hogy ez most nem vicc, Zoli valóban nem tudja miről beszélünk, így lepattant a bicajáról, odaugrott és már rántotta is ki a kereket a helyéről, a következő pillanatban már a kezében is volt a kikapott belső.

De aztán ami utána következett az volt az igazi móka, mert mini pumpával próbálták nyomás alá helyezni az új belsőt. Zoli azzal nyitott, hogy szétkapta a pumpa szerkezetet, majd szerencsére sikerült össze is illeszteni és kezdődhetett a műsor. Nyomták, fújták veszett módon, de a gumi ellenállt, majd negyedóra után hajlandónak mutatkoztak kipróbálni egy másik pumpát is, amivel egy perc alatt indulásra kész állapotba került a járgány. Az enyémet újra felfújtam, hátha elég lesz ennyi is, de Szántódnál kiderült, ez is megérett a cserére.

        Szántódig aztán már meg sem álltunk és mivel a Világos Kék küllő túra résztvevői itt kompra szálltak, úgy döntöttünk búcsúzzunk egy közös ebéddel, ami igen különlegessé vált, mert ahogy befejeztük az étkezést, leszedték az asztalt, majd elkezdték bontani a berendezést, ugyanis ebben a szezonban mi voltunk az utolsó vendégek :)

         5 barátunk felszállt hát a kompra, mi pedig heten folytattuk utunkat egészen Keszthelyig, miközben számos kalandot éltünk át! De erről már a második rész fog szólni, amiben kiderül, hogy kinek gurult el a gyógyszere, sikerült-e bejutnunk a szállásunkra, hány pizza képezte a vacsora tárgyát, jönnek a palacsinták és 2.44-kor megszólal egy kakas is!

A várva várt videó megérkezett!

Igen, elkészült! Robinak sikerült leküzdenie minden technikai akadályt, összerakni újra a széthullott részeket, zenét alátenni és megszületett a mű, amiből kiderül, hogy két napon keresztül folyamatosan mentünk..., volt amikor jó irányba és volt amikor nem, volt amikor napos időben, volt amikor jégesőben, volt amikor viccesek voltunk és volt amikor még inkább...
A lényeg, hogy mi jól éreztük magunkat, a táj szép volt, az idő pedig változatos. Ősszel pedig már tervezzük a következő túrát, de ezúttal úgy néz ki nem a cipőnk talpa fog kopni elsősorban. Az őszi túrának a nyereghez lesz köze, de milyen nyereghez...
Addig azonban forogjon a film, jó szórakozást!

Ez történt az utolsó napon

Volt akinek a tea sem segített... a képen Robi barátunk a nem horkolós szobából:

De felráztuk azzal a határozott ígérettel, hogy a hegy lábánál ott várja egy üveg jéghideg amerikai érzés. Csak ezt a bűvös mondatot kellett kimondani és már indulhattunk is lefelé a hegyről. Az idő csodálatos volt, ragyogó tiszta ég, a lágyan hullámzó Balaton, jobbra a szigligeti vár, mi pedig mentünk balra a szőlőtőkék között. Egy helyen némileg barátságtalannak nevezhető kutya próbált befolyásolni bennünket, aztán Robi elővette a kamerát és a hozzá tartozó pálcát, aminek vagy a fémes csillogása vagy a formája, de valamelyik meghátrálásra késztette az addig kitartóan csaholó ebet. Mi pedig meg sem álltunk a méltán híres nemesgulácsi forrásig. A helyszínen, mint a képen is jól látható rögtönzött előadásra került sor a nemesgulácsi savanyúvíz élettani hatásairól, amennyiben egy órán belül jelentős mennyiségű bevitelre kerülne sor.

A rendkívül érdekfeszítő értekezés után a sokat fogyasztók élénk várakozással kerekedtek neki az útnak :)

A település lakói kitörő örömmel fogadtak bennünket, hogy végre újra itt vagyunk, szeretnénk-e valahol szárítkozni, majd némi iránymutatás után megindultunk hegynek felfelé, mert arra mégis rövidebb, mint körbe. Helyi vezetőnk határozott léptekkel kalauzolt bennünket, majd határozottan határozatlanná válva jelezte, hogy itt bizony valaki beleszellentett a nullás lisztbe, mert nem volt tovább út. Sebaj majd megyünk balra és így jutottunk el egy szakadékig, amelyben a lábunk szintjénél volt a fák teteje. Szóval visszafordultunk és már majdnem átvágtunk egy ménesen, amikor megakadt a szemünk a villanypásztoron, aki szikrázó tekintettel állta utunkat. Így hát megkerültük a karámot is, de ez már simán belefért. Majd a zöldellő kalászosok tengerén keresztül 

olyan közel kerültünk a soron következő településhez, hogy meg sem álltunk a falu közepéig.

Egészen véletlenül kiderült, hogy "Brother" Robi barátunknak élnek itt rokonai, így betértünk hozzájuk, végtére nem csupán gyalogolni jöttünk, hanem ismerkedni a helyiekkel is. Ha már bementünk rögtön kértünk egy kis eligazítást, hogy merre jutunk el leggyorsabban Kékkútra ami a túránk következő állomása lenne.

Nos, a faluvégén egyenesen neki az erdőnek, majd balra, aztán már látszik is szólt a tanács. 

A frissítő fröccs és kávé után nyomban elindultunk, neki az erdőnek, kanyarodtunk balra, majd jobbra, majd balra, meg jobbra, és balra és jobbra, áthatoltunk tenger méretű pocsolyákon, de Kékkút helyett csak bokrokat, fákat, ösvényeket és a kék eget láttuk. Néhányunkat már a nevetőgörcs kerülgetett, másokat az ideg :) Majd hoztunk egy határozott döntést, azaz nem olyan nagy ez az ország, irány előre! Így érkeztünk meg Salföldre!

Hát Kékkút valóban látszik innen, csak kicsit messzebbről, mint szerettük volna. A helyzetünk vidám volt, de egyben szomorú is. Világosan látszott, hogy ezek a kitérők nem segítették elő a terveinket, ráadásul többek olyan telefonhívásokat is kapta amik romokba döntötték az esetleges túrázzunk akár sötétedésig elképzeléseket. Ott álltunk a salföldi majornál és úgy tűnt feloldhatatlan ellentétek kezdik felütni a fejüket a csapaton belül. Már majdnem odáig fajult a dolog, hogy akinek dolga van az hazamegy, aki pedig tudja az folytatja a túrát. De azért ez így nem lenne az igazi.

Aztán a megoldhatatlannak tűnő probléma egy pillanat alatt megoldódott, ugyanis megszólalt egy ismerős hang. Egy kicsit talán haragos tónussal, annyira hogy a leheletétől még a fák levelei is izgatott táncba kezdtek, nekünk pedig az a friss gondolatunk támadt, hogy örüljünk, ha elérjük a vonatot Ábrahámhegyen. 

A kérdés tehát eldőlt Kékkút és Szentbékkálla megvár bennünket, hív a vasút, vár a MÁV kiáltással megindultunk, mert még egy ázást már nem akartunk bevállalni. Mire odaértünk, az ég sötétbe burkolódzott, az út menti jegenyék hajoldozni kezdtek, a Balaton vize haragos zöldre váltott, mi pedig jegyet váltottunk volna, de mint kiderült azt bizony majd a vonaton lehet. Már csak azon kellet izgulni, hogy a vonat lesz a gyorsabb vagy a vihar, de szerencsére a vonat győzött, így mi megmenekültünk. Mint utólag kiderült nem akármilyen zuhét úsztunk meg. Aztán elhelyezkedtünk kényelmesen

és az ablakból néztük az elsuhanó tájat:

Majd mikor megérkeztünk Balatonalmádiba frissen lekászálódtunk a vonatról, megcéloztuk a fagyizót,majd a buszmegállót és hazafelé vettük az irányt. Este pedig mindenki békésen pihent a saját ágyában, ki csendben, ki szuszogva, ki horkolva... egy kicsit talán arról álmodva hová lesz a következő túra.

Faterok botokon 4.rész

          Az elmúlt héten nagyon sokan jelezték - követelték -, hogy hol van már a következő rész, mi történt a Boksay pincészetnél, hogyan szaporodott meg a rétes és egyáltalán mit keresnek medvék a Szent György hegyen!

         Akkor most lerántjuk a leplet és minden kiderül. Szóval szerencsésen és sikeresen megérkeztünk a szálláshelyünket jelentő pincészethez, ahol már várt minket a gazda. Egy felfordított hordó tetején türelmesen várakoztak a bemutatkozni kívánó szőlőlevek, a klasszikus badacsonyi italok között két különlegességgel, amelyek közül az egyik a Bodza, a mások az Ürmös bor.

        Itt azonban egy különleges Szürkebarát évjárat kóstolása folyik, háttérben a gyönyörű táj......, erre mondják, hogy mi kell még...

Mielőtt tovább lépnék adok pár percet az érzelmeknek :) Mehetünk tovább?

              Szóval érkezett a Bodza bor, amivel kapcsolatban ha az jutott eszedbe kedves olvasó, hogy bodzából van akkor tévedsz. Mert nem bodzából van, hanem olaszrizlingből! Persze van köze a bodzához, hiszen az alapvetően is fantasztikus ásványossággal bíró rizlinghez nagy mennyiségű gondosan válogatott bodzavirágot tesznek és így nyeri el ezt a különleges íz és illatvilágot! De csak óvatosan, mert itatná magát, ha hagynánk, de nem hagytuk.  Aztán fellebbent a fátyol az Ürmös borról is, ami igazából egy gyógynövényes, fűszeres bor, amiről már az ókori görögök is tudták, hogy rendkívüli gyógyító hatása van. Na persze, ha túlzásba vitték, akkor a gyógyító hatás átváltozott gyogyítóvá, ami nem feltétlenül viszi előrébb a dolgokat.

      Közben nagy örömünkre megérkezett a finom vacsora is, aminek első része nagyszerű pörköltből és galuskából, valamint finom savanyúságból állt. A kés - villa párosítást hamar felváltotta a kanál, hiszen a pörkölt nokedlivel kanállal az igazi :) Amikor pedig már úgy éreztük kezd elérkezni a jóllakás ideje, megjelentek a rétesek, fejenként 4 db ( 2 túrós, 2 meggyes) gigantikus méret formájában. Robi barátunk úgy vélte pár nappal korábban, hogy felnőtt embernek 2 db rétes nem lenne elég, ezért megdupláztatta. Csak egy dolgot felejtett el megkérdezni, mekkora 1 db rétes..... 

      Nos a helyzet az, hogy másnap reggelire, ebédre és uzsonnára is maradt belőle, de annyira azért nem tiltakoztunk a kihívással szemben. Közben a Nap is lement már, feljöttek a csillagok és mi ott ültünk apák a teraszon beszélgetve, kémlelve az eget, nézve a Balaton víztükrét, ahogy csillog rajta a fény és jókat derülve az egész nap eseményein, lábunkon az út porával, hátunkon a jégeső nyomaival. Aztán megszólalt egy telefon ami azt jelentette, hogy hamarosan megjön Virág az autóval és a csapat egy részét - akik csak egy napra tudtak elszakadni a mindennapok néha végtelennek tűnő monoton ritmusából - elviszi. 

            Eljött hát a búcsúzás ideje, majd mi is becuccoltunk a szálláshelyünkre elosztva a két házat horkolós és nem horkolós szakaszra. Én az előző túrán már megtanultam, hogy a nem horkolós szakasz is horkol rendesen, ha fáradt így minden mindegy alapon bevállaltam a horkolós házat, amit az is elősegített, hogy a nem horkolós három hely már foglalt volt... A sejtésem másnap reggelre beigazolódott, zengett az a ház is, és persze engem sem ért csalódás, bár úgy voltam vele, mint a paraszt bácsi a repülőn, hogy erre azért nem számított....

        A nem horkolós házat ugyanakkor reggelre körülvették a vadászok, mert a hegyre hajnalban megérkező gazdák rettenetes hangokat hallottak és előtte néhány nappal jelezték, hogy ugyan északon, de már Magyarországon újra láttak medvét :). 

         Mi a másik házban már a reggeli teánkat kevergettük elfogyasztva hozzá néhány rétest, amikor a három nem horkolós barátunk megjelent és elgyötört fejjel, könyörgő hangon a kávé szót ismételgették. Aztán felhörpintettek egy igazi reggeli teát kevés cukorral, citrom nélkül és azonnal érezték okosak ezek az angolok, Gyors tanácskozás, hogy merre is megyünk ma, összepakoltunk, rendet raktunk, majd búcsút vettünk Józsi bátyánktól, aki amint elmondta örömmel vár vissza bennünket. Egyébiránt tudom javasolni a helyet, kényelmes volt a szállás, szép a környezet, nagyszerű kirándulási lehetőségekkel!

           Aztán nagy lendülettel elindultunk a kitűzött cél felé, amit aztán nem értünk el. Miért nem értük el? Na erről fog szólni a következő és egyben talán ennek a túrának a záró része! Kivéve, ha közben sikerül megmenteni a majdnem elkészült videót, mert akkor bizony lesz még egy folytatás :)

Faterok botokon 3. rész És akkor leszakadt az...

   A szél pedig csak fújt egyre erősebben és be nem csatolt esőkabátjaink, mint óriás madárszárnyak csapkodtak körülöttünk. A levegő hirtelen lehűlt és megtelt vibráló elektromossággal. A felhő amit a Gulács tetejéről még így láttunk

         mostanra már nem valami távoli robajokat és cikázó villámokat tartalmazó, minket kikerülő légköri jelenség volt csupán, hanem közvetlenül a fejünk felett levő eleven valóság. 
Aztán kikerekedett szemeivel lenézett a hegyek és völgyek taposása által már több litert kiizzadott csapatunkra és hangos röhögésre fakadt. A nevetéstől szemeiből elkezdtek potyogni a könnyek, amelyek kövér esőcseppenként verték fel a port körülöttünk és rajtunk. Amikor látta, hogy minket ez nem rendít meg és masírozunk tovább, akkor úgy döntött lehűti a napsütés által felforrósított italkészletünket. Hatalmas fuvallattal lehelt ránk és az eső szilárd halmazállapotra változott, most már jég kopogott rajtunk olyan csípésekkel, mint amikor védtelen testrészedet találják el airsoft közben. Azért ez már nem volt vicces, de még nem volt vége, mert jött a méretváltás és a borsónyi jegeket ilyenek követték:

a jég kopogott az esőkabátokon, dzsekiken, fejeken, hátakon, derekakon, kit hol ért, így menedék után néztünk és meg sem álltunk az első fa illetve bokorcsoportig, ahol kinek hol jutott hely beálltunk, hátha..., aztán csak álltunk, és álltunk, 

Amikor csapódott és csípett akkor kiabáltunk :)

Aztán álltunk

és álltunk, volt aki aki a kevésbé vízálló értékeit próbálta biztos helyre menekíteni...

Operatőrünk hamar rájött, hogy jobban már nem tudna elázni, így inkább forgatta tovább a filmet, ami hamarosan elkészül, ráadásul Zoli barátunk azt mondta neki, felesleges váltóruhát hozni egy két napos kirándulásra ....
      Egy idő után újra kisütött a Nap, a szél elfújta a vihart és egyre tisztább lett az ég. Az eső még esett, de úgy döntöttünk inkább menjünk, mint itt álljunk átázva. Joci indulás előtt kiöntötte dzsekije ujjából a felgyülemlett vizet, mert a kabátja szuper módon vezette az égi áldást a sapkán lefolyva belülre :), hát nála nem csupán a szem nem maradt szárazon..

    Valakinek a táskájából előkerült egy üveg igazi, a regnáló kormány által megvédett hungarikum és az átázottak, a hideg által reszketővé váltak számára melegítő italként szolgált, hatására pedig sokkal vidámabban folytattuk utunkat.

operatőrünk aki a  legközelebb a kamerához

És újra megindultunk

közben a talpunk alatt és a bokánk környékén folyt az ár

de mi mentünk rendületlenül, miközben úgy döntöttünk a kezdők is kiérdemelték az Ati botokat

és csak folyt az ár miközben P, mint egy lord sétál kezében egy esernyővel

       Szemünk előtt már a következő falu képe lebegett, Robi, mint helyi legény tudott egy rövidebb utat, így hamarosan már a nemesgulácsi emberek néha kicsit sajnálkozó mosolyától kísérve rátaláltunk a Makk VII nevű nagy terasszal rendelkező helyre, amit valaki rögtön elkeresztelt makk vii-nek. Végül is miért ne, mi még láttunk képet hatodik (VI) Leninről is...  Ez volt az a pont, amikor a Nap ismét rettenetes erővel sugározta magából melegét, gőzölgött az aszfalt és gőzölögtek az átázott ruhák is, cuppogtak a cipők, a zoknik. Tábort vertünk hát és betértünk egy kávéra, üdítőre, valamint ha már megálltunk akkor ettünk is valamit, ja és kiteregettünk :

kihordtuk az intézmény padjait..

       A többi fotót most itt nem tesszük közzé, de kihasználtunk minden létező bokrot, táblát, kerékpártárolót. Ahogy végeztünk megérkezett a helyi vagány golfos srác, aki nagy lendülettel fordult be a murvás placcra, és száguldott keresztül a legnagyobb tócsán. A víz az autó kerekei nyomán szétnyílt és tartalma repülve indult  meg a kiteregetett ruhák felé, nos hát majdnem kézbe kerültek a botok... Mivel mi jó szándékú emberek vagyunk, hangos kurjongatásokkal biztattuk, amikor újra elindult, hogy csak kifelé is ilyen vagányan. Úgy tűnik komolyan elhitte, hogy a rajongóivá váltunk de a vagányságból próbálkozás, majd felsülés lett..., aztán még tett néhány kört egyedül, majd a haverjaival együtt. Mi közben különleges látványossággá lettünk a településen, úgy látszik észrevett bennünket a helyi szerver is :) és mint másnap kiderült mi voltunk a helyi téma :)

              Az idő, ahogy a költő mondta haladott sietve és ugyan a patak habjain még nem piroslott az este, de mivel megszáradtunk és várt még ránk egy hegy, hát elindultunk. Nagyon kíváncsian vártuk már azt a különleges hegyet, amit egy hősről neveztek és általában együtt ábrázolják az anyósával. Na ki az? Nem más ő, mint Szent György és általában vele van a sárkány is, akivel harca volt, de győzött :) Helló Dudi mami, nekem szerencsére nincs ilyen dolgom, vagy mégis ..... :))

           Elhagytuk a települést és megindultunk a hegy felé. Robitól helyi idegenvezetést kaptunk, melyik iskolába járt, merre játszottak, hol van igazán finom savanyú víz, bár a víz említése nem töltött el bennünket nagy örömmel. Aztán elértük a hegyet, ami azt jelentette, hogy újra mehetünk felfelé kis ösvényeken, meredek emelkedőkön. A gyönyörű tájat hol feldobta néhány szép ház, hol lehangolta egy-két soha el nem készült, az időtől tovább pusztított hétvégi lak.  A Nap ragyogott, a föld nyomta magából a párát, szóval  igazi dzsungeltúra lett a mi kis kirándulásunkból. Italkészleteink már a végét járták amikor Robi gyermekkori emlékeiből előtört, hogy van itt egy szuper forrás alig pár méterre az úttól. Hát a pár méter időközben "megnőtt", a forrás pedig kiapadt :))

             Miközben ezen derültünk, a távolból halk moraj hallatszott, amivel kapcsolatban egy pillanatig azt gondoltunk csak valamelyikünk gyomra korgott, de aztán felnéztünk az égre és nem tűnt szimpatikusnak a látvány. Feltámadt a szél és ilyet aznap már tapasztaltunk, aminek nem lett jó vége. Szerencsére nem olyan messze ott volt egy menedékház, ahová egyből be is tértünk. Ott álltunk a verandán és felkészülve vártuk az esőt, az összefüggő felhőtakaró fenyegető színbe burkolta a velünk szemben levő Csobáncot:

reggel azzal a heggyel kezdtünk

az eget fürkészve felkészülten várjuk az újabb vihart

        Mivel nem tudtuk pontosan mennyi van még hátra a célig - ami Robi nagybátyjának a pincészete a Boksay pince, ide kattintva te is megnézheted, - ahol a vacsora és a szállásunk is vár, kedves barátunk telefonált, aztán beszélgetés közben az arca némi pirosságot öltött magára, mert mint kiderült nem oda kell mennünk, ahová ő gondolta, hanem egy másik helyre, vagyis újratervezés következett. Visszafelé kell mennünk! A hírt többen így reagálták le:

       De most, amikor már itt vagyunk az orgonáknál? Itt állunk a jégverem közelében? Most amikor mindjárt nyakunkon az újabb vihar? Na most mi legyen? Várjunk amíg elvonul a vihar szólt a döntés, de a vihar csak nem jött közelebb. Eltelt vagy fél óra és még mindig semmi. Na ebből aztán elég volt, induljunk el, lesz ami lesz, hiszen nem várakozhatunk itt órákig. 

         Így is lett és nem bántuk meg, hiszen újabb élményekkel gyarapodtunk:

eldőlt orgonasípok

az orgonasípok lábánál...

            Ha már megnéztük az orgonasípokat, akkor "Menjünk tovább egy rövidebb úton!"- javasolta Robi, hiszen arra, innen már csak 50 perc a cél. Közben ezt láttuk:

No ez az 50 perc bizony ráragadt a barátunkra, mert olyan utakon mentünk, ahol utoljára talán ő járt húsz évvel ezelőtt. Azóta persze benőtte mindenféle bokor, elfoglalta az utat a rekettyés, mindenféle tövises növények. De áttörtünk mindenen, szóval újra van már út. lehet menni kirándulni!!

Kiértünk egy pihenőhöz, ahol Robit megkérdeztük mennyi idő a célig, ő csak feltette a kezét..... 50 perc :), az előtte levő üveg tartalmazta az összes italkészletünket:

           Itt viszont már volt lefelé út, és bátran meg is indultunk rajta és amikor már azt hittük sosem lesz vége, akkor rátaláltunk a körútra:

         Tovább mentünk hát, kilométerről kilométerre hagyva magunk mögött a hegyet ereszkedtünk le a lankás oldalon, majd újabb házak tűntek fel, aztán emberek is. Egy találkozás különösen tanulságos volt, ami az idő és a távolság viszonyát illeti, hiszen megtudhattuk, hogy a távolság itt a hegyen annak a függvényében csökken milyen gyorsan megyünk. Vagyis a célunk, mint megtudtuk kb 5 km még, de ha gyorsabban haladunk akkor kevesebb is lehet. Mi az időre gondoltunk volna, de erősítgették, hogy bizony a távolság. Mondjuk az asztalon ott volt a hegy leve, mi viszont most még megelégedtünk a oroszlánfejes kút áldásával is, amiről megtudhattuk később, hogy volt időszak mikor 3 hónapig nem esett eső a hegyen, de a kútból ugyanúgy folyt a víz.

Sanyi és Robi a kútnál

           Innen már aztán valóban csak néhány perc volt az aznapi cél és hogy ott mi történt, arról szól majd a következő rész, amiből kiderül hogyan szaporodik meg a rétes, milyen a hegy leve, hogyan készül a bodza és az ürmös bor, aztán jön a medve barlang :)

Faterok botokon 2. rész Csobánctól a Gulácsig és még egy kicsit túl..

     Szóval ott hagytam abba, hogy lett ösvény és nagy bátran leereszkedtünk a hegy oldalán, ahol útközben bizony néha jelentős terhelés érte a térdeket.

 Egy napelemes kútnál a csapat ketté szakadt, a nagy lendülettel és megfelelő mennyiségű itallal rendelkezők haladtak tovább, aztán megálltunk egy árnyékot vető facsoport alatt várakozva, beszélgetve, majd aggódva a többiek miatt, amíg meg nem szólalt a telefon, hogy ők is ránk várnak, mert bizony mi eltévedtünk, ha ők most jó helyen vannak, vagy ők tévedtek el, ha mi vagyunk jó helyen. Nos ők nyertek, mert mi tovább mentünk egy táblánál... és ez a túra alatt még előfordult párszor, sőt még a GPS is többször felül lett bírálva, mert azt majd mi jobban tudjuk ....  Szerencsére csak pár száz métert kellett legyűrni visszafelé. A másik csapatban a várakozás idejét kihasználva Joci úgy tűnik szakmát váltott és beállt a vizesekhez....

Ha pedig már így egymásra akadtunk mentünk együtt tovább egészen a következő településig Kátalantótiig, ahol a turistákat különleges útjelző tábla fogadja az egyik kanyarban:

Tekintettel arra, hogy mi híresen törvénytisztelő állampolgárok vagyunk, hát lassítottunk is, és csak ez mentett meg bennünket, hogy elkerüljük a település kiemelt fontosságú intézményét a Horváth kertet. 

      A falakon történelmi győzelmekről szóló kupák, oklevelek, a helyi focicsapat képei, csak a kert hiányzott. A kiszolgálás viszont rendkívül szívélyes volt, így a helyben vásárolt kóla és sütemény mellé elfogyasztottuk a reggelinket is, amelyet néhányan malátalével egészítettek ki, pótolandó az izzadás során elveszített ásványi elemeket... :)

        A rövid pihenő alatt azonban annyira megkedvelt bennünket a helyi törzsközönség, hogy beavattak bennünket egy nagy titokba, miért is Horváth kert a Horváth kert. Mivel mi mindig jó szívűek voltunk ezért a történetet most közkinccsé tesszük. Így kezdődött:

- Ismerik azt a dalt, hogy legyen a Horváth kertben Budán, szombaton este fél nyolc után? Nos ráadásul a tulajdonos felesége Horváthné és így lett ez a hely Horváth kert! Hoppá! Van aki nem ismeri?

          No, ha már így kiokosodtunk, akkor haladjunk tovább állapítottuk meg, hiszen vár ránk a következő hegy, a Gulács! Ami tény, az tény a Csobáncról nézve nem tűnt annyira magasnak, mint a lábánál állva. De mit nekünk, akik bátran nézünk szembe minden emelkedővel, bércre hágunk és völgybe szállunk ha kell. Azért feltettük a kérdést; valóban kell? Igen, kell! Így tehát újra útnak indultunk:

       A képen a kirándulás azon pontja látható ahol a beszélgetéseinket nem törte meg a zihálás hangja :), miközben a hegy még túl messze van, de aztán egyre közelebb értünk és egyre magasabb lett, mi pedig egyre magasabbra mentünk, a gyönyörű ösvényeken, az árnyat adó fák között, a bazaltkő törmeléken bukdácsolva. 

    Voltak szomorú tények útközben, amelyek közé tartozik, hogy egy árva kiránduló lélekkel sem találkoztunk útközben, leszámítva a Csobáncon egy családot. Pedig a helyek annyira szépek, hogy teljes mértékben méltóak a szemet gyönyörködtető jelzőre. Aztán a gyaloglás egy ponton véget ért, mert felértünk a tetőre, ahol bizony összesen annyi hely van, hogy mind a tizenegyen két csoportra bontva leülhettünk a kövekre, ha két ember állva marad. Úgy döntöttünk itt tartunk egy rövid szünetet. 

         Ábrándozásainkból és beszélgetéseinkből hangos dörgések hoztak vissza bennünket a valóságba, amikre Sanyi barátunk csak annyit mondott Tapolcán haditechnikai bemutató van. Elsőre elhittük, aztán elnéztünk a hegy másik oldalának az irányába és rájöttünk, hogy nagyon különleges bemutató lehet, mert az eget is sötétre festették hozzá és villámot is rendeltek. Elhangzott tehát a szerintetek lesz eső kérdés és már jött is rá az á dehogy nem látod elkerül minket válasz. Hát akkor ráérünk, de azért inkább készüljünk össze, aztán jött egy kis szél is, aminél azért úgy gondoltuk, talán akár még eső is lehet belőle. Szóval merre megyünk lefelé? Kiderült, hogy arra amerre jöttünk, mert nincsen másik út, illetve mégis lenne egy a régi kőfejtőn keresztül. Igaz arra Robi barátunk húsz éve járhatott. Mindegy nézzük meg.... hát megnéztük, aztán úgy döntöttünk nem próbáljuk meg. Vissza a hegyről levezető normál ösvényhez és jöhetett az ereszkedés.... Vaddisznókkal jól el van látva a környék mert mindent feltúrtak, viszont az egyik helyen remek példáját láttuk annak miként foglalja vissza a természet saját magának a területet, ha nem nyúl bele az ember. Vagy esetleg ez egy természetvédő autója lenne?

         Az ég közben egyre sötétedett és az addig biztosnak hangzó "elkerül minket" kijelentések kevésbé tűntek biztosnak. Aztán lehullott az első csepp, majd a második, aztán egyre sűrűbben kezdtek ereszkedni az felhők könnyei, míg már ott tartottunk, hogy bizony vegyük elő az esőkabátokat. Mint kiderült nem mindenkinek volt, pedig jól jött volna... mert egyre erősebben kezdett el fújni a szél, mi pedig egyre gyorsabban vettük a kabátot.... pedig hát nem vagyunk mi puhányok, viszont hirtelen megjött amiről a következő részben olvashattok majd :)