Szóval Szántód... az utolsó ebéd a szezonban. Egymás mellett 2 büfé volt nyitva, az egyikben kedves kiszolgálás, a másikban morcos idősebb úr, aki ezen az utolsó napon talán már csak megszokásból volt nyitva. Szerintetek melyik csinált nagyobb forgalmat?
De ideje volt az indulásnak, így újra nyeregbe pattantunk, de bizony érződött, hogy ez nem a mindennapos ülési eszközünk, mert huhogások és nyögések kíséretében próbálta meg mindenki elérni a legjobb pozíciót :) és tekertünk, tekertünk, tekertünk, amíg meg nem álltunk, mert annyira lenyűgözött bennünket a látvány. A Balaton az valami csodás dolog, az északi oldalon magasodó hegyek, a fantasztikus napsütésben csillogó vízfelszín, a kristálytiszta vízben lágyan mozgó homokos aljzat, a kibontott vitorlákkal elsuhanó hajók....
Na de elég volt a nézelődésből, a déli partot nem is olyan régen elöntő Balaton még mai látszódó nyomait kerülgetve valami eszméletlen sebességgel folytattuk utunkat, így csak nagy fékcsikorgással tudtunk megállni egy hívogató zenével feldíszített megállónál. Ide érdemes betérni, bár ezen a képen még csak rendeltünk, de finom a kávé, nagyszerűen szolgálják fel a Coca Cola termékeit, a csapolt sör hideg, cseh és a habos, a barna sör pedig lágyan malátás. Péter fotózott, Balázs pedig éppen mással volt elfoglalva, így ők ezért nem szerepelnek a képen.
Közben szól a jazz és a soul. Zoli barátunk rögtön rá is kattant egy csodálatos hangra, mire a tulajdonos mondta, hogy ha végez a hölgy akkor biztosan szívesen beszélget velünk, igaz '28-ban született, tehát maradjunk a régies témáknál :)
Viccet félretéve olyan igazi leülős hely, ahol pipázós és kedvesen közvetlen tulajdonossal.
Bármennyire is szívesen ücsörögtünk volna itt tovább, várt ránk az út, már óbégattak a drótszamarak is, így újra felültünk rájuk, lábakat a pedálra, kezek a kormányon és hajtás!
Egymás után faltuk a kilométereket, Sanyi térde elkezdett fájni, Péter egyik lába szintén, így ő is csak másfél lábbal tekert. Az utak szűkültek, néhol a nyáron elhasznált lomok kerültek ki az útszélére elfoglalva a kerékpársávot, máshol autók tették izgalmassá a túrát, de mi csak tekertünk tovább rendületlenül. A Nap úgy döntött ideje már sütnie máshol is és elkezdte átadni a helyét az estét jelző szürkeségnek, így ideje volt kicserélni a szemüveglencséket és a vízvételi lehetőségek sem olyan tú gyakoriak a településeken. Többeknek már csupán levegő töltötte ki az italos tartályaik térfogatát ezért nem maradt más hátra egy utolsó tankolási pontra be kellett térni.
Itt rögtön beloptuk magunkat a büfé szívébe, akinek a szemében a reménység fénye csillant fel amikor meglátta a hét komoly falási és ivási potenciált rejtő férfit, majd ez majdnem teljesen kihunyt, amikor kiderült csak vizet szeretnénk kérni. A csalódottság érzésének mégsem adhatunk át senkit felkiáltással, azért némi fogyasztást is összehoztunk, így újra örömtől lángoló tekintettel nézhetett kedvese szemébe, hogy mégsem volt hiába kinyitni a mai napon :) Én közben megfőztem volna amit Zoli fogott, de halcsontlevessel nem sokra megyünk alapon inkább comb és sör lett a menü...
Búcsúzásképpen adtunk némi marketingtanácsot a következő szezonra vonatkozóan, aztán pedáloztunk tovább!
És akkor egy pillanatra nem figyeltünk, Péter barátunk pedig úgy megindult, mint akinek Zoli szerint elgurult a gyógyszere, tekert, mint a szél, száguldottunk a nyomába, de a Zala folyóig csak üldözni tudtuk, aztán ott a víz közelsége, vagy híd zöld színének a hatására megállt, hátrafordult és kíváncsian nézte vajon hol maradtak le a többiek. Kiderült Sali táskája volt megint a ludas, mert nem bírt ellenállni a száguldás által keltett légörvénynek. Lassan már csak nyomokban hasonlít kerékpáros táskához. Szerencsére nem kölcsön kapta, hanem örökbe, az út végén szerintem megszabadult tőle örökre. Szóval itt újra vártunk:
Innen már csak néhány kerékforgás és elértük Keszthelyt. Izzadtan, egy kicsit meggyötörten álltunk a szállásunk előtt, sehol egy csengő, Zoli hiába telefonál nem veszi fel senki, már éppen azon voltunk, hogy tulajdonképpen haza is tekerhetnénk, ha nem két naposra terveztük volna az utat, hiszen innen már csupán 100 km, reggelre haza is érnénk ezzel a tempóval. Éppen újra nyeregbe lendültünk volna, de megjött a tulajdonos, mi pedig beözönlöttünk, szétosztottuk a szobákat, horkolós, nem horkolós és a külön kategória akik egyikbe sem skatulyázhatók :)
Forró vizes fürdés, pizza rendelés és készültünk a somlói, gesztenyepüré desszertre, amiből túros, fahéjas, ízes és kakaós palacsinta lett. Túlvállaltuk, így reggelre is maradt. Nevetős beszélgetés után mindenki nyugovóra tért és aludt volna reggelig, ha 2 óra 44 perckor meg nem szólalt volna a kakas. Igaz csak Sanyi hallotta, de ő annyira, hogy utána is alig tudott elaludni. Ennek köszönhetően reggel nem volt éppen a legfrissebb állapotban, pedig várt ránk az út, igaz nehezen álltunk neki, mert 8 helyett 9 órakor indultunk el. Szeltük az aszfaltot, majd egy ponton azt láttuk a kerékpár utat bizony elöntötte a Balaton, így átkapcsoltunk vízibicikli üzemmódba és óvatosan áthajtottunk a tengeren. Néhányan kezdtek szédülni az átkeléstől és erősen bizonygatták, hogy erre a fajta tengeri betegségre egyedül a kávé jó ellenszer és mivel mi mindig is jeleskedtünk a baráti szeretetből, hát megálltunk egy erre alkalmas állomáson.
Itt végre minden rajta vagyunk a képen, a 7 mesterlövész avagy a Los Pedalos Band. Atinak itt majdnem megvetették a speciális csomagtartóját, de nem adta, pedig akár több ezer magyar eurot is adtak volna érte. Hiába ajándékba kapta és az ajándéknak nincsen ára. Érdekesek ezek a kávézós emberek, megisszák a fekete nedűt és utána alig lehet őket utolérni, mennek, mint a gép, mintha valami hajtaná őket :)
Ezzel a lendülettel haladtunk Badacsonyig, de útközben Sanyi számára egyre fájdalmasabbá vált a tekerés, a lába kezdte megunni a hajtást és egyre erősebb fájdalom gyötörte. A badacsonyi megállónknál úgy tűnt feladja és vonatra száll,
de aztán győzött a győzni akarás, a "Nem adom fel" lelkület és a vonat is éppen elment :), szóval jött velünk egészen Balatonalmádiig, hogy megcsinálja a gyűrűt. Sanyi lett a nap hőse! Pár nappal a túra után már arról beszélt, hogy mi lenne, ha megcsinálnánk a Passau - Győr Duna turnét :), elvileg csak le kell gurulni... Hát majd meglátjuk.
Újra áthajítottuk egyik lábunkat a kerékpár vázon, ráillesztettük a cipőtalpainkat a pedálokra és nyomtuk keményen Balatonfüredig, miközben egy rövid technikai szünetet kellett tartanunk Révfülöpön, mert Sali táskája ismét bedarálódott. Először azt hittem a lejtő alján ilyen vagányan fékez, de elég gyanús volt a mozgása közben. Szóval a táska maradékát ismét megfoltozva haladtunk tovább a halászig és a révészig:
A fotó elkészülte után már csupán néhány kilométer maradt Balatonalmádiig, ahol a csapat további két tagjától vettünk búcsút, majd nekiduráltuk magunkat, hogy utolsó akadályként legyőzzük még a Veszprémbe vezető emelkedőt és mindenek elvégezve lepihenhessünk. Balatonalmádiban azonban várt még ránk egy meglepetés, hiszen Ati barátunk mindenkit meghívott egy fagyira. Tulajdonképpen ezért jöttem el, vagy nem? Egészségetekre!
Jövőre talán a Duna mellől küldünk ilyen képeket, de az biztosnak látszik, hogy a Kék küllő túránkból hagyományt teremtünk, tehát ez volt az I. Kék küllő túra!
Ígértem egy meglepetést is, a túra összefoglalása speciális szemszögből és néha villanásokkal megszakítva, de erre még egy kicsit várni kell :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése