2014. március 30., vasárnap

Badacsony, ahol a bazaltorgona terem

          Ragyogó vasárnap reggel ugyan 1 órával korábban a tervezettnél, hiszen át kellett állítani az órát, de ettől függetlenül lendületes ébredéssel indult a nap nekünk felnőttek számára. A konyhában nem túl halkan zúgott a robotgép, pirult a hús a serpenyőben, de a gyerekek alvóberendezését ez sem zavarta meg, így kénytelenek voltunk finoman felrázni őket, hogy bizony itt az idő, irány a hegy illetve előtte a vasútállomás. Nagy fiunk első kérdése persze az volt vezethet-e ő, ha már egyszer van jogosítványa, ami nem kevésbe került, főleg, hogy neki kellett kigazdálkodnia a jelentős részét. S, hát milyenek vagyunk mi szülők, most persze, hogy megengedtük. A gyors csomagolást követően bepattantunk az autóba és megcéloztuk Balatonalmádit. A vasútállomáson sikerült teljes zavarba hozni a pénztáros hölgyet, hogy végül is hány főre szóljon a családi jegy 3, 4 vagy 6 fő, ki kivel van? Ennyi nagycsaládos együtt egyszerre, valami egyesület, vagy ennyire népes a baráti társaság? Pedig most nem is voltunk sokan, csak pár család, igaz az átlagosnál magasabb gyermekszámmal képviseltetjük magunkat a magyar társadalomban. A kalandok pedig elindultak. Kiderült, hogy drága lesz a parkolás, ha nem állunk át gyorsan másik helyre, a csapat egyik része kényelmesen grasszált, miközben már bemondták, hogy mindjárt itt a vonat, így lett némi futás is a dologból. Úgy tűnik ez a futás bejöhetett mindenkinek, mert visszafelé már mindannyian csatlakoztunk a sportolók köréhez, de erről bővebben majd a végén. A vonatút nagyszerű volt, a jegykezelő az első pillanatban átlátta, hogy átláthatatlan lesz számára követni az egyes családok csoportosulási szokásait lévén, hogy mivel mások is voltak a vonaton nem sikerült egy vagonba zsúfolódnunk. Levonta a következtetést, aki úgy néz ki mint egy kiránduló az velünk van. A kezdeti sokk hatásból fakadó feszültségét az induláskor belefújta a sípjába és mosolygósan lépkedett tovább a vagonok kevésbé fényesre tisztított padlózatán, amelyen hiába próbált megcsillanni a kissé matt felületű ablakokon keresztül beáramló napfény.
           Röpke egy óra alatt átértünk Badacsonyba. Lekászálódtunk a vonatról és már vártak is bennünket " Brother-ék" akik munka dolgok miatt autóval érkeztek az indulási pontra. A csapat egyik része kávéért kiáltott, a másik része mellékhelységért, végül megegyeztünk, hogy inkább induljunk felfelé. Felmutattunk a messzi távolban magasodó kráter peremére, hogy bizony bármennyire is furcsának tűnik ott fent van a célpont, a Kisfaludy kilátó.  Nem hatottak meg bennünket az esdeklő tekintetek, a kétségbeesett nyögések, hogy hol van a kiránduló busz, hol van a mozgólépcső, vagy legalább valami szekér, határozott léptekkel elindultunk. Megcéloztuk Szegedy Róza házát és megindultunk a  sárga vonal jelzésen először csak egyenesen, majd egy kanyar után némi emelkedőt követve felfelé. Aztán egyre meredekebb lett az emelkedő, a Nap egyre jobban sütött, mi pedig egyre jobban kezdtünk nekivetkőzni, majd kitágult pórusainkon áttörtek az első izzadságcseppek. Van valami különleges az szervezet által kitermelt első verejtékcseppekben, megjelenik bennük az izzás, a leküzdött út és ilyen környezetben az a gondolat is, hogy mennyi munkát és gondoskodást igényel a szőlőtermelőktől, borászoktól az, hogy a poharunkba kerüljön pár korty ragyogó bor. 
             Nagy lendülettel haladtunk hát felfelé, amikor felhangzott a bűvös hang, hogy bizony most már nagyon kellene keresni egy mosdóval felszerelt helyet, így hát betértünk a Szeremley borház és étterem táblával jelzett épülethez, ahol ugyan még nem voltak nyitva, de meglátva nem kis méretű csapatunkat és bevetve némi meggyőző erőnket kinyitottak. Eljött hát végre a kávé és mellékhelységek után kiáltók vágyainak a beteljesedésének az ideje, meg persze azoké is akik a hegy leve iránt is érdeklődést mutattunk. A gyerekek megcélozták a jól felszerelt játszóteret, a felnőttek a teraszt, majd a rövid kitérő után jöhetett az igazi emelkedő. Rögtön a parkoló fölött ott fekszik a Rózsa kő, ahonnan csodálaton rálátás van a Balatonra. Miután sikerült betelni a látvánnyal, tempósan haladtunk tovább a kilátó irányába. Hát bizony a lépcsők valóban olyanok, mint kitörés után, némelyiknek kényelmes a magassága, némelyiknél még a felnőtteknek is térdig kell emelni a lábát, hát még a babakocsit, amiben Fruzsika utazott. De leküzdöttünk minden akadályt és megérkeztünk a csúcsra, amelyen ott magasodik a 18 méter magas Kisfaludy kilátó.

Aminek a lábánál készült egy kis csapat fotó:

Fentről pedig többek között ez látható:


Valamint  ez:




 És ez:



Na meg persze ez:


Kedves kirándulótársunk pedig végre közelről is megszemlélhette a Papod tetejéről már látott "bányatavat", amit sikerült tetézni azzal, hogy a nádas most "tuti, hogy az ott egy legelő" lett, amire az általános derültségben a válasz csak annyi volt, hogy bizony, bizony ott legelnek a halak.
              Előkerültek a táskákból a szendvicsek, különféle italok és sajnálattal megállapítottuk, hogy az idénynyitó kubb rendezvényünknek nem itt lesz a helyszíne. Hogy mi az a kubb? Mindenképpen érdemes megnézni ezt az oldalt: www.kubbclub.hu Csak kattints rá és újabb élménnyel leszel gazdagabb, mi már rákattantunk és benne vagyunk!
A rövidnek nem nevezhető fújás, nyújtás, evés-ivás, beszélgetés, pihenés kombinációt követően úgy döntöttünk irány a lefelé. A csapat egy ponton tudatosan kettévált - aztán véletlenül majdnem háromfelé - mert a felfedezőbb kedvűek egy másik utat követve célozták meg a találkozási pontnak megjelölt Rózsa követ. Onnan egy rövid mosdó megállót követően meg sem álltunk a strandig. Itt a virágoktól tarkálló fű láttán többekből egyszerre szakadt fel a kiáltás, megvan a kubbpálya! Nem marad el a játék, ha már egyszer fel- és lecipeltük a hátizsákokban részekre osztva a készleteket.
               Saliék kijelölték a pályát és indulhatott a parti party. 






Közben a társaság néhány tagjának egy korábbi vonattal el kellett indulnia, míg a többiek búcsút intve tovább élvezhettük a Balaton csodás szépségét és a Kubb játékélményét! Természetesen voltak akik megkóstolták az "őshonos" balatoni hekket és a tejfölös sajtos lángost, meg a fagyit. Többen átadták magukat a napsütésnek és  D vitamin kúrát vettek, mások élénk beszélgetéseket folytattak, a gyerekek pedig bevették a játszóteret. 
             Az idő aközben haladott sietve, mi pedig úgy döntöttünk, hogy nem várjuk meg, hogy a Balaton habjain pirossá váljon majd az este, így átmentünk a vasútállomásra megváltani a jegyünket, ahol kiderült, hogy ezt a szándékunkat majd csak a vonaton fogjuk tudni megtenni. Hát már láttuk előre a jegykezelő arcát.  :) Ahogy ott állunk, álldogálunk, beszélgetünk, egyszerre nagy lendülettel megérkezett a vonat. Nagy nyugodtan megállapítottuk, hogy ez biztosan nagyon gyors, hogy meg sem akar állni. Azonban ahogy elkezdett fékezni bevillant a  felismerés, hogy ugyan a vasútállomáson vagyunk, de a vonatra nem itt kell felszállni. No és ekkor vált a futás tömegsporttá a számunkra is! A leggyorsabbak megmarkolták a kapaszkodókat, hogy ha kell akár erővel is visszatartsák a vonatot, míg a hegy leküzdését még a lábukban érző, lassabban poroszkálók elérik a peronon álló szerelvényt. Mindenki feljutott! A jegykezelő először határozottan látta, hogy mindennel elboldogul, majd néhány pillanat múlva megkérdezte: Biztosan nem volt nyitva az állomáson a pénztár? Mi akik még voltunk úttörők éreztük, hogy segíteni kell és együtt számoltunk, osztottunk , szoroztunk majd megszületett a végeredmény. Teljes győzelem! Mindenkinek lett jegye, ráadásul kifizetve. Bár volt egy pont amikor úgy tűnt összeomlik a rendszer, de a gép végül sikeresen kiadta az összes jegyet. 
               A lenyűgöző Balaton partján haladó vonat ablakából bámultuk a szebbnél szebb helyeket, amelyek már kezdenek megéledni, hogy amikor eljön a nyár csordultig megteljenek. Aztán majd jön az ősz és újra útra kelnek a kirándulók, hogy élvezzék a nyugalom és csend csodálatos harmóniáját! Néhány pillanatnak tűnt csak az út, megérkeztünk Balatonalmádiba és megállapítottuk, hogy ez egy csodaszép nap volt. Búcsút intettünk egymásnak, közlekedési eszközeinkbe szálltunk és irány az otthon, mert bizony a gyerekeknek még tanulniuk kell és persze feldolgozni az élményt. Az utat és a túrát mindenkinek csak ajánlani tudom, akár egyedül fedezné fel a szépségeit e tájnak, akár csoportosan vágna neki biztosan nagyszerű élményekkel lesz gazdagabb!
Ui. A fényképezőgépet senki ne hagyja otthon! Mi elkövettük ezt a hibát, így a többiek képeire egy kicsit várnunk kell, ha megérkeznek akkor lehet, hogy lesz ebből még egy második rész is...
Ne feledjétek a jelszót: Utazz Magyarországon, mert Magyarország szép!