2016. november 7., hétfő

Vizsoly és a Biblia


1590. július 20. a nap amikor Vizsoly örökre beírta magát a történelembe és ettől a naptól kezdve a település neve egybefonódott a világ legtöbb nyelvére lefordított könyvével a Bibliával. Ezen a napon készült el a legelső magyar fordítású teljes Szentírás, aminek nem csupán tudományos és kulturális értéke lett, hanem megkérdőjelezhetetlen hatást gyakorolt a magyar anyanyelvű emberek életére.

Rákóczi Zsigmond a földbirtokos, Mantskovit Bálint a nyomdász és Károlyi Gáspár a fordító gönczi lelkész hatalmas munkára vállalkozott, de minden ellenállással szemben kitartva végigvitték. Jegyezzük meg Szenczi Molnár Albert gönczi diák nevét is, aki társaival együtt arra vállalkozott, hogy esőben, hóban, napsütésben gyalog hozták-vitték Göncz és Vizsoly között a kinyomtatott lapokat és később ő készíti el és nyomtattatja ki a javított kiadást Hanauban.

A különböző fordítóprogramok és digitális nyomdák, számítógépek korában sokaknak talán nem tűnik olyan nagy munkának, de ne felejtsük el, akkor még nem állt rendelkezésre Delete és Backspace gomb, nem volt végtelen mennyiségben rendelkezésre álló betűkészlet, automata nyomda. Ráadásul, ha kipróbáljuk a múzeumban található nyomdagépet, arra is rájöhetünk, hogy nem voltak tornából felmentettek a nyomdászok, mert erő és állóképesség kellett a munkához. A lefordított oldalakat betűnként kellett kiszedni, és ha nem volt elég betű, akkor helyettesíteni valamilyen másikkal, aztán préselve nyomtatni és a kinyomtatott lappal valaki elszaladt a fordítóhoz – aki kb. 15 km távolságra volt -, hogy rendben lesz-e úgy. Ha szerencséjük volt, akkor nem kellett javítani, ha nem akkor újra indult a játék a betűkkel.

Károlyi Gáspár hozzáállásáról sokat elárulnak a következő mondatai:

„…. szabad mindenkinek az Isten házába ajándékot vinni. Egyebek vigyenek aranyat, ezüstöt, drágaköveket, én azt viszem, amit vihetek, tudniillik magyar nyelven az egész Bibliát.”
„Istennek nevét segítségül híván, minek utána hozzá kezdettem volna egynéhány jámbor tudós atyafiakkal, kik nékem a fordításban segítségül voltak, meg nem szűntem addig, amíg véghöz vittem a Bibliának egészben való megfordítását…”

Az elhatározást követte a tett és megszületett a mű, amely kb 800 példányban készült el, 2412 oldal terjedelemben és kb 6 kg súlyban. Mára csupán 52 példány maradt fenn, amelyek közül az egyik a vizsolyi templomban található. Károlyi Gáspár munkája mára már Hungarikum.




Ilyen nyomdagépen készült:



A múzeum vagy látogatóközpont festett mennyezetésenk egy részlete:


A végére maradt egy kérdés, ami talán sok olvasót foglalkoztatott miközben szemével rótta a sorokat:
Károlyi nem Károli? Nos a helyi idegenvezető szerint ez nehezen eldönthető, mert a nyomdászok bajban voltak az Y betűvel, lehet, hogy kimaradt, de talán sose használta úgy, vagy a latinos átirat miatt maradt el az Y.  Abban azonban mindenki megegyezik, hogy lehet Károlyi vagy Károli, de ami munkát elvégzett a társaival az nemes és nagyszerű időtálló munka volt.

2016. szeptember 21., szerda

A Mondolat

Sétálok a vár felé és egy sarkon feltűnik egy táblán itt készült a Mondolat. Mondolat, mondolat zakatol bennem a szó és nem hagy nyugodni a gondolat, hogy fogalmam sincs róla mi az a Mondolat!


Nem kevesen vannak ezzel így, pedig egykor egy ország volt hangos ettől a szótól és a várostól, amit úgy neveztek Dicshalom! Miért áll a tábla Veszprémben és mi a mögöttes tartalom?

Repüljünk vissza az időben egészen a nyelvújítás koráig, amikor olyan ma már inkább mosolyt fakasztó szavak születtek, mint a mindeményeledem, a bámtest vagy akár az átkupidolni. Nos ez nem vicc, ezeket akkor jeles emberek is komolyan gondolták. Nem így a veszprémiek!

Somogyi Gedeon szerkesztésében 1813-ban megjelent a Mondolat, amely már grafikai megjelenésében is provokatív elemeket hordozott a neológiai irányt képviselőkkel kapcsolatban. Zafyr Czenczi szamaragol a Parnasszus felé, oldalt egy szatír kürttel, a hegy tetején Pegazussal.
Hogy ki Zafyr Czenczi? Nem más ő, mint Kazinczi Ferenc, akit ma mindenki úgy ismer, mint a legnagyobb nyelvújítót! A veszprémiek ennek a munkásságának fontosságát soha nem vitatták, de bátran szálltak szembe a túlzásokkal, amelyek az általa képviselt irányzat vagy hozzá kapcsolódott sokszor általa is elítélt szélsőségekhez kapcsolódtak.
Így a nyelvújítás korában az ország két ellenpontja ebben az időben Veszprém ( Dicshalom ) és Széphalom!

Micsoda izgalmas időszak lehetett, záporoztak a szavak, az alkotások és bizony a kitekert tákolmányok is!
Ki szeretne ma elférjesedni, vagy délben azt mondani megjött az evéskiváncsom, miközben éppen tartana az iskolában a földirákság óra?

A félreértések elkerülése végett Dicshalom ( Veszprém) nem akadályt gördített a nyelvújítás elébe – sőt maga is szorgalmazta azt – hanem a szélsőségek ellen lépett fel rendkívül szellemes módon, de a Mondolat megjelenése hatalmas vihart kavart!
Kazinczy és barátai kiakadtak – bár ő maga így fogalmazott: „ valamint mindennek a világon van valamely haszna, úgy van ennek is: -  a Folnesicsek, Vandzák, Pete Ferenczek megszeppennek, s nem fogják űzni bolondságaikat”. -  inkább csak a gúnyos támadást látták, mint a figyelemfelhívás segítő készségét!
Majd jött is rá a felelet, hisz volt, aki egyből Kazinczy védelmére kelt, de a Mondolat betöltötte a küldetését, hogy felhívja a figyelmet a nyelvújítás nyakatekert elburjánzására és így a szélsőségeket levágva kialakulhatott a ma használt szép anyanyelvünk!

Milyen szavaktól menekültünk meg? Lássunk néhány példát!
Bugond – baj, gond
Előpillantat – nászéjszaka vagy mézesmadzag
Embercse – szegény, alávaló ember
Fémkör – Lámpás
Kövértelen – sovány


Ha valakinek pedig kedve támad elolvasni a Mondolatot itt megteheti: Mondolat

2016. augusztus 9., kedd

Az OWG titka

Akik látták már a képet tudják, hogy mi is az OWG ( Old Wooden Gate ). De hogyan került oda, miért ez a neve, és valójában mennyire öreg fából van ez a különleges kapu?
Egyszer még évszázadokkal ezelőtt  egy apró mag hullott le a földre. Az eső áztatta talajba egy szarvas patája nyomta be, aztán csak teltek az évek, az évtizedek, egyik évszak jött a másik után és az egykor apró magból egyre szebb és szebb erős törzsű fa növekedett. Az arra haladó állatok időnként hozzádörgölőztek, mókusok ugráltak az ágain, madarak találtak menedéket a levelek között. Szél, eső, vihar próbálta kidönteni, de csak állt dacolva az elemekkel, mígnem egy napon, az erdő csendjét különös hangok verték fel. Favágók érkeztek, fejszékkel, fűrészekkel és arról beszélgettek, hogy ezekből a fantasztikus fákból micsoda nagyszerű gerendák lesznek majd az épülő főúri kúriában. Némely fának a görcse sikongva fényesedett, és ez a fa is tudta, hogy új időszak fog elkezdődni az életében. Amikor odaléptek hozzá a favágók utoljára még megigazgatta ágait és  felkészült a nagy zuhanásra. Mire magához tért, már  egyenesre faragták és sok társával együtt egy hatalmas padlás egyik fontos tartóelemeként vártak rá a következő századok. Az új élete 1790-ben kezdődött meg a Vécsey kúriában. Ahogy teltek az évtizedek, évszázadok egyre acélosabbá vált. Hány generáció tagjai futkároztak alatt, milyen sok tonnányi gabona tárolásában volt hatalmas szerepe. Micsoda nagyszerű személyek tapogatták meg, hányaknak a hangját érezte az erezetében. A sok nevetés mellett tanúja lett sok bánatnak is, ágyúk szavának, aztán diákok zajának, gyermekek menedékeként szolgált, majd egyszer csak csend lett, túl nagy csend lett, éveken keresztül nem volt más csak csend, az enyészet csendje. Ettől megrémült, mert úgy érezte életében először, hogy feleslegessé válik, hogy az eltelt évszázadok lüktető dobbanásai megszűnnek és csak teltek az évek.
Egy napon aztán a csendet újra emberek hangja törte meg, akik arról beszéltek, hogy talán meg lehetne menteni a helyet, talán lehetne belőle kihozni valami különlegeset, amit érdemes megmutatni másoknak is. A szavakat tettek követték, gépek zaja, emberek beszélgetése és érezte, hogy kezd visszatérni bele az erő és számára is készül valami új. A padlás, aminek a részét képezte elkezdett megelevenedni, különleges hangulatba került, egy napon pedig rámutatott egy tervező, majd munkások jöttek és kivették a helyéről! Egy pillanatra a csalódás reccsenése futott végig a gerincén, talán mégsem számítanak már rá. Aztán egy rég elfeledett érintést érzett, mérőszalag szaladt végig a felületén, majd átölelte, majd ismét és újra. A kastély új tulajdonosának a szemében pedig meglátta, hogy  nem fejeződött még be az útja. Majd vállra vették és hamarosan már egy csodaszép kertben találta magát. Egy hangos fűrész belehasított a testébe, majd újra, de nem érezte a fájdalmat, mert addigra már tudta, ő lesz az összes társa képviselője, ő lesz az, aki mindenkinek hirdetni fogja, hogy egykor évszázadokkal ezelőtti mesteremberek, a kezdetlegesnek mondott eszközeikkel nagyszerű dolgokat alkottak meg. 
Az öreg gerendából így lett öreg fakapu, akit újra fiatalok és idősek keze érint, ő pedig halkan suttog hajdani évszázadok dicsőségéről és titkairól.  


2016. augusztus 1., hétfő

Egy kis szösszenet Villányról, ahogy Barni látja

Jöjjön egy különkiadás, amit most nem én írok, maximum egy kicsit szerkesztek : ) Barni barátom engedve a felkérésnek írt egy kis beszámolót a villányi kirándulásáról. Szóval Hölgyeim és Uraim következzen Barni, Eszter és Villány!

Az M6-oson haladva megállapítható, hogy az autópályáktól megszokottól eltérően nagyon változatos, mediterrán a táj, több újépítésű alagúton áthaladva, minimális forgalom mellett pedig tempósan lehet haladni a cél felé, bámulva a patakokat, dombokat, víznyelőket, és a lassan feltáruló szőlőket, borászatokat. 
Villány előtt pár kilométerrel, az autópályáról lekanyarodva, Bólyon egy nagyon szimpatikus Mol kútra tértünk be, eddig számunkra benzinkutakon sehol nem látott tisztasággal, vendégszeretettel találkozva, olyan környezetben, ami egy vízparti családi ház teraszára emlékeztet. Nagyon finom, friss harapnivalók, étteremre emlékeztető kiszolgálás, falusi árak, ketten ettünk, ittunk egy ezresből.

Még pár perc, és besiklunk a híres villányi borvidékre, ami 40 évig kimaradt. A faluba érkezve se pince, se szőlő, csak kocsma kocsma hátán. De nem kell megijedni, ez az őslakosok pihenésére szolgáló terület majd egy balos kanyar után már látszik a híres valakinek hírhedt pincesor, előttük a vendégváró padokkal, bortáblákkal. Leírhatatlan, festői a látvány, semmi forgalom, de 20-al araszolunk a kocsival, memorizálva a pincészetek nevét.





Szándékosan elrontva a lefordulást, szemügyre vesszük az egész Baross Gábor utcát, és nyugtázzuk, hogy a mintegy 30 pince kínálatát végigkóstolni az egész nyár is kevés lenne, így izgalommal várva fordulunk aztán be a Bock Hotel udvarába, kelleni fog az intuíció a kö vetkező két napban a jó választásokhoz. :)

Amit már az elején elégedetten  konstatálunk, és ez volt a terv, egy borétteremmel és wellnessel összekötött hotel, seregnyi szommelierrel, többszáz méternyi pincével a föld alatt, és az említett 30 pincészet 300 féle borukkal és gasztronómiai meglepetéseikkel csak ránk várt, nyár közepén hétköznap bármennyire szép idő van, ez itt holtszezon, úgyhogy túlzás nélkül az egész patinás falu értünk él, és szolgál.
A következő leírás szigorúan szubjektív, nem a valóságot tükrözi, minden más csak a képzelet műve. Mi más is lehetne, hacsak valaki nem éppen borbíró...

Bocsássuk előre, hogy a gyöngyöző borok, édes borok, és társaik kimondottan szezonális borok, finomak, kedvesek, de éven belül, vagy szezonon belül fogyasztandók, tehát nem fajsúlyos, évről évre érő borok. 
Fentiek figyelembevételével rendkívül üde színfoltok Gere Tamás és Zsolt Comis nevű gyöngyöző bora, és Primadonna nevű Muscat Ottonel szerzeménye, melyek igazi filigrán, illatos, könnyű borocskák, nem tudom megjegyezni hogy forró nyári délutánokhoz, estékhez mennyire nagyon illenek. Boltokban senki ne keresse, ahogyan a többségükben itt leírtakat sem.



Egy dolgot fontos megjegyezzek, és én tudok piszkálódni, meg kihozni az emberekből ami bennük van ha kell, de Villányban mindenki maximálisan védi a másikat, a pincészetek egymáshoz küldenek kóstolni, szüretkor a "nagyok" nem mondanak nemet senkinek sem, ha segítségre van szüksége. 
Ezen kívül a dolgozók is szuperlatívuszokban beszélnek olyan munkaadóikról, akik most nevek nélkül, de az egész ország előtt ismertek, akár politikai pályán is. Mint megtudtuk, ezeknek az egyébként dúsgazdag embereknek a feleségeik, hozzátartozóik sokszor mosogatnak, takarítanak, napi 15órát dolgoznak a borászatokban. 
Tényleg próbáltam, de semmi negatívumot nem tudtam kihúzni az emberekből egymásra, akár tulajdonosokat, akár dolgozókat szólaltattam meg. Ajánlom figyelmébe akár a balatoni vendéglátósoknak...

Bockéknál az étkek hibátlanok. És akkor az említett szubjektív ítélet, rozéval nem kellene próbálkozniuk, inkább nem is mondanék a kétféléről semmit. Van aki a Rollt, Mártonnapi Szent Márton borát nem ajánlotta, így meg sem kóstoltam. Viszont a Merlot, Ermitage mindenképpen megér egy kóstolót, és a Royal Cuvee is az árához hűen nagyon jó. Aki az édesre bukik, hát Villányban nem sok babér terem, de Bockéknál éppen limitált években létezik édes Hárslevelű, naggyon finom.


Ha nincs túl meleg, az utca alján a Bella borterasz az épület tetején kisebb panorámával jó választás lehet, sajnos zárva voltak túráink alkalmával. Kicsit feljebb a Heumann pincében a szőlőhegyen érezhetjük magunkat, semmi flancolás, kb 50 lépcső mélyen 10 fokban kaphatunk bármelyik borból. Nem rossz borok, amolyan házias ízvilágban, mások a Shavignon Blancukat nagyon dícsérték, mondván olyan száraz, hogy akaratlanul csettint egyet az ember a szájpadlásán, miután megkóstolja. Mi inkább félédes vörös specialitásokat kóstoltunk, kellemes volt mindegyik.
A Maczkó pincészet már egy dinasztiális borászat, apa és fia küzd, aranyérmes borokat felmutatva, a hátsó udvaron lugas alatt lehet kortyolgatni remekműveiket, fél centi vastag házi sajtos tallér ropogtatásával egybekötve. Kis medve és Nagy medve boraik különböző keverésben próbálnak elvinni a vörösek felé, megint csak szubjektív, de kicsit túl száraz irányba.
A már említett Gere Tamás és Zsolt, apa és fia, nagy önbizalommal tárják elénk a helyi értékeket. Nem találtunk náluk becsmérelhető bort, fent említett nyári boraik szenzációsak, majd mikor a jó rozét hiányoltuk, éppen ők küldtek át feljebb, a Szende pincészethez. És milyen jól tették, valóban náluk van a legjobb rozé villányban, mondanom sem kell hogy kereskedelmi forgalomban nem kapható, mint ahogy a Gere Comisból is az üzletben megtalálható utolsó pár üvegből hoztam el. A barrikolt vörösborok mindenkinél kiválóak, talán a Merlot viszi a prímet, a Portugieser, vagy ahogy itt a tiltott névhasználat miatt nevezik, Porta Géza egy kommerszebb vörös, amit azért nem söpör le az ember az asztalról este a sült oldalas mellől.

Kicsit visszatérve Geréékhez, kintről nem látszik, de a pici falusi pincének kinéző objektum az emeleten egy jól berendezett, nagyon tiszta, kultúrált borozót rejt, esős napokon jól jöhet.

Nagyon sok történetet hallottunk földekről, dülőkről, egyik hektár egymilliót ér, a másik húszmilliót, nagyon be van árazva helyben minden, nincs is eladó szőlő gyakorlatilag.
Mindenképpen meg kell említenem még a Dolium pincészetet, szintén kiváló vörösboraik miatt, kiemelten markáns, finom a Kékfrankos, és a félédes Tramini. Én speciel a Rajnai Rizlinget a fehérek közül szeretem, de azzal Villányban ráfaragtam, nem itt van a hazája. 

Hát ennyi dióhéjban, a rétesezőt senki ne hagyja ki, és mindenhol bátran lehet rendelni libatepertőt, zsíroskenyeret, házi felvágottakat, sajttálakat, helyben van egy pékség, az ételek nagyon-nagyon rendben voltak mindenhol, a legkisebb pincészetekben is, sőt, talán ott leginkább.

2016. április 16., szombat

Vannak dolgok amikhez nem kell írni szinte semmit

Igen, vannak olyan dolgok, hangulatok, amikhez nem igazán kell hozzátenni semmit, csak hallgatni, nézni és most egy ilyen következik:





2016. március 22., kedd

A Bakony 50 és lencsevégen az erdő őre

Eljött hát a nagy nap, az igazi próba, a hegyek és völgyek már előre dörzsölték a tenyerüket, hogy itt az ideje kiosztani számtalan mennyiségű vízhólyagot, sárba ragasztani a cipőket, lihegésre késztetni a túrázókat! De minket nem olyan anyagból faragtak, hogy megijednénk egy kis kihívástól! Lehet, hogy kellett volna?

2016.március 19.  05:55 Stirlitz ránézett az órájára és tudta már nem aludhat tovább, mert tudta, hogy az idő soha, soha meg nem áll..., aki nem tudná, miről beszélek: https://www.youtube.com/watch?v=EciyFt5EqaI

Nem csupán ő járt így, hanem mi is és bizony gyorsított tempóban kellett összepakolni a dolgainkat és irány a veszprémi vasútállomás, a találkozó és egyben indulópont. Páran tudtuk mi vár ránk, hiszen ez már nem az első 50-es túránk lesz a Bakonyban, a többiek számára viszont tartogatott némi meglepetést, ahogy az majd később kiderül.

Az előző napokban eldöntött tény lett, hogy az idén csapatnevet is adunk a túrán magunknak, lehet tippelni, hogy mi lett! Nos aki a Faterok botokon megoldást mondta az nyert, a még nem faterok számára megelőlegeztük a megtisztelő címet. Ellenvélemény nem volt és hölgyek sem voltak, szóval úgy kőkorszakisan szólva ökörköri buli volt ez most. Ennek megfelelően mindenkinek elég volt egy táska is, sőt volt akiknek egyet sem kellett cipelniük, mert hűséges serpáik gondoskodtak róla.

Veszprémben felfejlődtünk 12 főre és így kezdtünk neki a talpat próbáló küzdelemnek :)

Az indulási időpont és mosolygós csapat
Innentől már nem volt visszaút és hol csoportba tömörülve,

 hol kisebb részekre bomolva,

 majd az ellenőrző pontoknál vagy éppen nem várt eseményeket követően - általában vízhólyag fakasztás, zokni csere - újra összezárva
 haladtunk tovább egészen a célig, de az még messze volt és addig sok minden történt.

Át kellett kelnünk vízen és sáron





















mezőkön, bokrokon, a hegymenet után leereszkedni a völgybe






















felkészülni a rettenetes vadakkal való találkozásra és arra is, hogy mire vadászunk majd, ha esetleg eltévedünk.


A legdurvább azonban még csak ezek után várt ránk, átkelni a félelmetes autóút fölött :), tavaly még csak keresztül mentünk az át nem adott szakaszon, nem okozott gondot, de most kanyargós híd várt ránk. Megcsapott bennünket a modernitás szele, a nyugodt, békés erdő csendjét felváltotta az olajtermékek égetéséből energiát nyerő vastáltosok nyerítése és robogása.



Herend vasútállomáson további három barátunk csatlakozott hozzánk így már 15 barát folytatta a túrát. Sanyi folyamatos fejlődést mutat, hiszen egyre kisebb hátizsákkal kezd neki a kirándulásoknak, így viszont nem számíthatunk se kemping székre, se vaskályhára, se olvasnivalóra, főleg úgy, hogy most nem volt a nyomdász ismerősénél :) Azért tartottunk egy rövid pihenőt, egy kis harapnivaló és vízpótlás, az utóbbi különösen fontos mert innen a célig nincs több vízlelő hely, szóval ha nem töltesz tele mindent, akkor marad a túlélőkészlet, a patakvíz, vagy rosszabb esetben a pocsolya vizének a forralása.

Irány a Hajag teteje, ahová végtelenbe vesző és szinte az egekbe emelkedőnek látszó aszfaltcsíkon kellett előre törtetnünk. Mennyi emlék tört fel tavalyról sokakban kinek ezért, kinek azért. Most viszont senkinél nem volt kritikus a helyzet. Itt nem a terep adja a nehézséget, hanem a túrázóra rátelepedő messzeség és távolinak tűnő dombtető, ahová amikor felér a sétáló, akkor azzal szembesül, hogy innen egy rövid völgymenet után újra felfelé kell kapaszkodni.



A talpakon gyűltek a vízhólyagok, némely arcon a fájdalom rezzenései suhanták át és ezt már a Nap sem tudta nézni, hanem habfüggöny mögé költözött

Mi pedig amikor visszanéztünk, megállapíthattuk, hogy mennyire igaza volt Mikszáthnak amikor arról írt, hogy a hegyek bizony csak távolról kékek, hiszen azokat a kék hegyeket másztuk meg amik már a hátunk mögött voltak, hogy azokat a kék hegyeket győzzük most le amik onnan látszottak kéknek, de közelről egyáltalán nem azok.


A csapat úgy tűnt kevesebbet beszél már, mint az elején, ritkábban jön a nevetés hangja, csak néha veri fel a csendet egy-egy hangosabb zihálás. Aztán elérjük újra az erdei ösvényt és szélesen elterülő medvehagyma mezők szegélyezik utunkat.

Biztonsági szakértőnk pedig újabb különleges védelmi eszköz faragásába kezdett:



 Aztán jött valami, amitől ezek a mosolyok nem voltak igazán őszinték:

Újabb lejtmenet

Újabb emelkedő és egy szigorú arc :)
Egyöntetű véleménnyé vált ekkorra, hogy inkább emelkedő legyen, mint lejtő, mert az utóbbi nem kíméli a lábat. Néhányan feltették a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is indultunk el, pedig egyértelmű volt, hogy utána elmenjünk ejtőzni a termálba.
Aztán újabb völgy a következő hegy előtt, a völgyben kedvesen kanyargó patakkal, amely sárrá formálta az átkelési pontok talaját, hmmm, de legalább szép.



 Ezen az állomáson 5 perces pihenőt tartottunk, ki ülve, ki állva, ki fekve, majd frissen felpattanva folytattuk utunkat, volt aki az ösvényen ment, más kidőlt fán ...








A távolság lépésről lépésre fogyatkozott, többeknél ezzel egyenes arányban az erő is, de amint ezen a képen is látszik, hogy még mindig nagyon fittek voltunk.

Jött egy újabb erdei szakasz, a csapat pedig egyre jobban hasonlított József Attila teregető édesanyjához 
" Csak ment és teregetett némán
Nem szidott, nem is nézett énrám.."

A hallgatag menet csendjét időnként az esőcseppek kopogása törte meg, amiről Bertinek eszébe jutott, hogy Reni reggel direkt bepakoltatta a táskájába neki és Gergőnek is esőköpenyt. Ezeket viszont ő Herenden kirakta Noémi autójába, minek cipelje, ha úgysem esik felkiáltással. De az ég nem sokáig sírt rajtunk mi pedig elérkeztünk az utolsó előtti állomáshoz. Zoli barátunk mint látható rajong a füstért vagy nem bírt már arrébb menni? Robi eközben a földön keres valami leejtett tárgyat, vagy Gergő hajába ejtette a szalonnáját
?

Egy óvatlan pillanatban lencsevégre sikerült kapnunk az erdő őrét is, bár több kirándulótársam állítja ők nem látták, pedig ugyanazon az úton haladtunk. Hát kérem gyorsnak és figyelmesnek kell lenni a titkok leleplezéséhez. 
                   
Innen aztán már csak egy "kicsi" emelkedő és a dombtetőn megláttuk ahogy kéklő városlődi hegyek természetes háttéret adnak a templomtoronynak. Tavaly még bedőltünk ennek a cselnek, akkor fel is hívtam Márk unokaöcsémet, hogy hozhatja az anyukám által sütött buktát, majd ezt követően ő még három alkalommal kérdezett rá, hogy rendben de mikor érünk már ide, mert a célban ránk vár vagy húsz perce. 
Most Gyöngyi húgom volt a szállító - köszi - őt csak akkor hívtam amikor már az utolsó kanyarhoz értünk. Még pár lépés és beértünk a célba. Mögöttünk 73.763 lépés, több ezer elégetett kalória. Együtt több, mint 1 millió lépést tettünk meg, ez már önmagában ok lenne a barátságra, de azért nekünk ennél is több van. Kisvártatva megérkezett Gyöngyi a buktákkal, amikre  egy pillanat múlva már csak az üres zacskó emlékeztetett. Köszi Anyu finom volt 1 db nekem is jutott!

Gondoltam csináljunk egy közös képet a célban is, hát valamiért nem akart összeállni úgy igazán a csapat, így egy kicsit szétszórtra sikerült :)
Egy őszinte és egy beállított:
Az őszinte érzések..

és a beállított..
 Majd Noémi, Bence és Péter aktív közreműködésével a csapat nagy része megindult gyalog a pápai termálfürdő irányába. Sétánk közben beültünk 3 autóba, majd a fürdő pénztárosának nagy csodálkozására beállítottunk " frissen", hogy mi bizony még ejtőzni szeretnénk a kellemes meleg vízben és úgy is lett. Teljesen megfrissülve, ruganyos léptekkel jöttünk ki.... a kellemetlen valóságot pedig fedje be a felejtés jótékony homálya, amelynek sűrűsödését elősegíti a Flektor, a lóbalzsam, a körömvirág, a tű, a sebtapaszt, de leinkább ahogy a dal mondja Mindig kell egy barát https://www.youtube.com/watch?v=XV-ngaBC4no

2016. március 15., kedd

Úton a hét mesterlövész, mert megkezdődött a szezon

Kék égbolt, szikrázó napsütés, szabad hétfő, 7 ember, szép tájak, túracipők, selfie bot, hegyek és völgyek valamint néhány útelágazás, ahol az útválasztás néha bokorba fulladt.

2016.03.14. Reggel kinéztünk az ablakon és szikrázóan kék volt az ég, az időjárás nem akart akadályt gördíteni az idei első és egyben bemelegítő túránk útjába, bár fogalmazhatnánk úgy is, hogy nem akart megkímélni bennünket a hegyre fel, völgybe le élménytől.
Gyors öltözködés, biztonsági ruha összepakolás - hátha mégis esik később - némi elemózsia és irány Márkó, ahol Ati, Sali és Sanyi már elvileg készítették a reggelit. A gyakorlat azonban egyelőre mást mutatott, füst és krákogás, majd füstbe hajoló fejek és újabb krákogás és lángmentes füst, de vidám arcok. Aztán jött a mentőötlet valamilyen gyúlékony anyaggal segítsük elő a tűzképződést, nos az étolaj nem vált be annyira, a nitrohigító jól lángolt, de aztán jött a papír és mindent megoldott :) és elindult a reggeli készítés szinte teljes létszámmal. A reggeli alapreceptje:
végy 1 kg burgonyát, sok kolbászt, hagymát, pár szem tojást, de mindenekelőtt építs egy tűzrakót, készíttess egy nagy tárcsát, majd ha mindez megvan, akkor csiholj tüzet, az alapanyagokat készítsd elő, dobd be a tárcsába, pirítsd, keverd, kavard, borítsd bele a tojást, süsd meg. Ha ez megvan szeljél fel emberes vastagságú kenyereket, halmozd a tetejére az elkészült rántottát, teríts rá erős paprikát, add a fogyasztó kezébe és élvezd a látványt.

Végy egy kevés tojást





















A kiadós reggelit - valahogy utána egész nap nem voltunk éhesek- követően aztán irány a kilátó, amiről útközben is  többször az oly távol vagy tőlem, mégis közel sor jutott eszünkbe.
Látjátok a képen? Pedig ott van a hegy tetején:


Őszinte, jóllakott mosoly az arcokon
Innentől kezdve jött a sétagalopp, amit az önfeledt móka, kacagás jellemzett szinte egészen a túra végéig, csak időnként szakította meg ezt az emelkedők pulzusemelő hatása és az ezzel járó hangosabb zihálás...
De mire eljutottunk az emelkedőkig, addig még sok minden történt, de szerencsére soha nem szakadt szét a csapat:


és mindig volt, aki határozottan mutatta az utat:

de, ha kevés lett volna, akkor volt aki telefonos segítséget kért:


Törtünk előre rendületlenül a cél felé, bár utunkat néha figyelmeztető jelek kisérték:





Se az élet apró jelei újabb erőt adtak nekünk pedig az egyik hátizsákból már majdnem előkerült egy üveg Puffin lekvár :)



A 10.000 Ft-os virág

















De aztán leküzdve minden akadályt, rossz útválasztásból eredő bokrokon áttörtetést csak mentünk előre: 

Hogy melyik út megyen Budára?

Itt csak hatan vagyunk, vajon hol lehet Pista?
















Az idő haladt előre, a távolság kezdte belopni magát a talpunkba és megérkeztünk a csúcstámadás utolsó szakaszához, ahol rövid szakaszon kellett legyűrni nagy szintkülönbséget, hát nem volt rossz:


De megérkeztünk és milyen kicsi a világ ismerősökkel találkoztunk a tetőn, vajon ki lehet a gép mögött?

Innen már szinte repültünk a célig, mert tudtuk, hogy valami különlegesség vár ránk:





Hogyan készül az erdei gesztenyepüré Zoli módra?

Gyere autóval és hozz magaddal alapanyagot, fogj egy kést és vágd rusztikus darabokra

Akkor jó, ha hasonlít a macska eledelhez

Mielőtt odaadnád bárkinek vastagon borítsd be tejszínhabbal,
 majd várd az elismerő mosolyokat

















Nos akik szeretik nagy örömmel fogadták, csak a tejszínhab mennyiségével voltak elégedetlenek, de abban megegyeztünk, hogy máskor Kata ne engedje lebeszélni magát a pizzás csigáról, fokhagymás mártogatóssal, bár most a medvehagyma is gyorsan kéznél lett volna:


Sali barátunk minden ilyen helyen megjegyezte, hogy neki bizony a felesége a lelkére kötötte, hogy mindenképpen szedjen egy zacskóra valót, hát segítettünk egy kicsit:


Sali pedig elégedetten nyugtázta, hogy teljesítve van a küldetés:

Aztán csak mentünk, mentünk...

Átkeltünk nagy vizeken..

Legyőztük az utolsó emelkedőt


Azért csak láltam egy mosolygós képet a végén is :), a lenyugvó Nappal
Jó volt-e, szerintem nagyon és a végére egy kép, amit csak azok érthetnek akik ott voltak velünk: