Volt akinek a tea sem segített... a képen Robi barátunk a nem horkolós szobából:
De felráztuk azzal a határozott ígérettel, hogy a hegy lábánál ott várja egy üveg jéghideg amerikai érzés. Csak ezt a bűvös mondatot kellett kimondani és már indulhattunk is lefelé a hegyről. Az idő csodálatos volt, ragyogó tiszta ég, a lágyan hullámzó Balaton, jobbra a szigligeti vár, mi pedig mentünk balra a szőlőtőkék között. Egy helyen némileg barátságtalannak nevezhető kutya próbált befolyásolni bennünket, aztán Robi elővette a kamerát és a hozzá tartozó pálcát, aminek vagy a fémes csillogása vagy a formája, de valamelyik meghátrálásra késztette az addig kitartóan csaholó ebet. Mi pedig meg sem álltunk a méltán híres nemesgulácsi forrásig. A helyszínen, mint a képen is jól látható rögtönzött előadásra került sor a nemesgulácsi savanyúvíz élettani hatásairól, amennyiben egy órán belül jelentős mennyiségű bevitelre kerülne sor.
A rendkívül érdekfeszítő értekezés után a sokat fogyasztók élénk várakozással kerekedtek neki az útnak :)
A település lakói kitörő örömmel fogadtak bennünket, hogy végre újra itt vagyunk, szeretnénk-e valahol szárítkozni, majd némi iránymutatás után megindultunk hegynek felfelé, mert arra mégis rövidebb, mint körbe. Helyi vezetőnk határozott léptekkel kalauzolt bennünket, majd határozottan határozatlanná válva jelezte, hogy itt bizony valaki beleszellentett a nullás lisztbe, mert nem volt tovább út. Sebaj majd megyünk balra és így jutottunk el egy szakadékig, amelyben a lábunk szintjénél volt a fák teteje. Szóval visszafordultunk és már majdnem átvágtunk egy ménesen, amikor megakadt a szemünk a villanypásztoron, aki szikrázó tekintettel állta utunkat. Így hát megkerültük a karámot is, de ez már simán belefért. Majd a zöldellő kalászosok tengerén keresztül
olyan közel kerültünk a soron következő településhez, hogy meg sem álltunk a falu közepéig.
Egészen véletlenül kiderült, hogy "Brother" Robi barátunknak élnek itt rokonai, így betértünk hozzájuk, végtére nem csupán gyalogolni jöttünk, hanem ismerkedni a helyiekkel is. Ha már bementünk rögtön kértünk egy kis eligazítást, hogy merre jutunk el leggyorsabban Kékkútra ami a túránk következő állomása lenne.
Nos, a faluvégén egyenesen neki az erdőnek, majd balra, aztán már látszik is szólt a tanács.
A frissítő fröccs és kávé után nyomban elindultunk, neki az erdőnek, kanyarodtunk balra, majd jobbra, majd balra, meg jobbra, és balra és jobbra, áthatoltunk tenger méretű pocsolyákon, de Kékkút helyett csak bokrokat, fákat, ösvényeket és a kék eget láttuk. Néhányunkat már a nevetőgörcs kerülgetett, másokat az ideg :) Majd hoztunk egy határozott döntést, azaz nem olyan nagy ez az ország, irány előre! Így érkeztünk meg Salföldre!
Hát Kékkút valóban látszik innen, csak kicsit messzebbről, mint szerettük volna. A helyzetünk vidám volt, de egyben szomorú is. Világosan látszott, hogy ezek a kitérők nem segítették elő a terveinket, ráadásul többek olyan telefonhívásokat is kapta amik romokba döntötték az esetleges túrázzunk akár sötétedésig elképzeléseket. Ott álltunk a salföldi majornál és úgy tűnt feloldhatatlan ellentétek kezdik felütni a fejüket a csapaton belül. Már majdnem odáig fajult a dolog, hogy akinek dolga van az hazamegy, aki pedig tudja az folytatja a túrát. De azért ez így nem lenne az igazi.
Aztán a megoldhatatlannak tűnő probléma egy pillanat alatt megoldódott, ugyanis megszólalt egy ismerős hang. Egy kicsit talán haragos tónussal, annyira hogy a leheletétől még a fák levelei is izgatott táncba kezdtek, nekünk pedig az a friss gondolatunk támadt, hogy örüljünk, ha elérjük a vonatot Ábrahámhegyen.
A kérdés tehát eldőlt Kékkút és Szentbékkálla megvár bennünket, hív a vasút, vár a MÁV kiáltással megindultunk, mert még egy ázást már nem akartunk bevállalni. Mire odaértünk, az ég sötétbe burkolódzott, az út menti jegenyék hajoldozni kezdtek, a Balaton vize haragos zöldre váltott, mi pedig jegyet váltottunk volna, de mint kiderült azt bizony majd a vonaton lehet. Már csak azon kellet izgulni, hogy a vonat lesz a gyorsabb vagy a vihar, de szerencsére a vonat győzött, így mi megmenekültünk. Mint utólag kiderült nem akármilyen zuhét úsztunk meg. Aztán elhelyezkedtünk kényelmesen
és az ablakból néztük az elsuhanó tájat:
Majd mikor megérkeztünk Balatonalmádiba frissen lekászálódtunk a vonatról, megcéloztuk a fagyizót,majd a buszmegállót és hazafelé vettük az irányt. Este pedig mindenki békésen pihent a saját ágyában, ki csendben, ki szuszogva, ki horkolva... egy kicsit talán arról álmodva hová lesz a következő túra.
