Az OWG titka

Akik látták már a képet tudják, hogy mi is az OWG ( Old Wooden Gate ). De hogyan került oda, miért ez a neve, és valójában mennyire öreg fából van ez a különleges kapu?

Egyszer még évszázadokkal ezelőtt  egy apró mag hullott le a földre. Az eső áztatta talajba egy szarvas patája nyomta be, aztán csak teltek az évek, az évtizedek, egyik évszak jött a másik után és az egykor apró magból egyre szebb és szebb erős törzsű fa növekedett. Az arra haladó állatok időnként hozzádörgölőztek, mókusok ugráltak az ágain, madarak találtak menedéket a levelek között. Szél, eső, vihar próbálta kidönteni, de csak állt dacolva az elemekkel, mígnem egy napon, az erdő csendjét különös hangok verték fel. Favágók érkeztek, fejszékkel, fűrészekkel és arról beszélgettek, hogy ezekből a fantasztikus fákból micsoda nagyszerű gerendák lesznek majd az épülő főúri kúriában. Némely fának a görcse sikongva fényesedett, és ez a fa is tudta, hogy új időszak fog elkezdődni az életében. Amikor odaléptek hozzá a favágók utoljára még megigazgatta ágait és  felkészült a nagy zuhanásra. Mire magához tért, már  egyenesre faragták és sok társával együtt egy hatalmas padlás egyik fontos tartóelemeként vártak rá a következő századok. Az új élete 1790-ben kezdődött meg a Vécsey kúriában. Ahogy teltek az évtizedek, évszázadok egyre acélosabbá vált. Hány generáció tagjai futkároztak alatt, milyen sok tonnányi gabona tárolásában volt hatalmas szerepe. Micsoda nagyszerű személyek tapogatták meg, hányaknak a hangját érezte az erezetében. A sok nevetés mellett tanúja lett sok bánatnak is, ágyúk szavának, aztán diákok zajának, gyermekek menedékeként szolgált, majd egyszer csak csend lett, túl nagy csend lett, éveken keresztül nem volt más csak csend, az enyészet csendje. Ettől megrémült, mert úgy érezte életében először, hogy feleslegessé válik, hogy az eltelt évszázadok lüktető dobbanásai megszűnnek és csak teltek az évek.

Egy napon aztán a csendet újra emberek hangja törte meg, akik arról beszéltek, hogy talán meg lehetne menteni a helyet, talán lehetne belőle kihozni valami különlegeset, amit érdemes megmutatni másoknak is. A szavakat tettek követték, gépek zaja, emberek beszélgetése és érezte, hogy kezd visszatérni bele az erő és számára is készül valami új. A padlás, aminek a részét képezte elkezdett megelevenedni, különleges hangulatba került, egy napon pedig rámutatott egy tervező, majd munkások jöttek és kivették a helyéről! Egy pillanatra a csalódás reccsenése futott végig a gerincén, talán mégsem számítanak már rá. Aztán egy rég elfeledett érintést érzett, mérőszalag szaladt végig a felületén, majd átölelte, majd ismét és újra. A kastély új tulajdonosának a szemében pedig meglátta, hogy  nem fejeződött még be az útja. Majd vállra vették és hamarosan már egy csodaszép kertben találta magát. Egy hangos fűrész belehasított a testébe, majd újra, de nem érezte a fájdalmat, mert addigra már tudta, ő lesz az összes társa képviselője, ő lesz az, aki mindenkinek hirdetni fogja, hogy egykor évszázadokkal ezelőtti mesteremberek, a kezdetlegesnek mondott eszközeikkel nagyszerű dolgokat alkottak meg. 

Az öreg gerendából így lett öreg fakapu, akit újra fiatalok és idősek keze érint, ő pedig halkan suttog hajdani évszázadok dicsőségéről és titkairól.  

Egy kis szösszenet Villányról, ahogy Barni látja

Jöjjön egy különkiadás, amit most nem én írok, maximum egy kicsit szerkesztek : ) Barni barátom engedve a felkérésnek írt egy kis beszámolót a villányi kirándulásáról. Szóval Hölgyeim és Uraim következzen Barni, Eszter és Villány!

Az M6-oson haladva megállapítható, hogy az autópályáktól megszokottól eltérően nagyon változatos, mediterrán a táj, több újépítésű alagúton áthaladva, minimális forgalom mellett pedig tempósan lehet haladni a cél felé, bámulva a patakokat, dombokat, víznyelőket, és a lassan feltáruló szőlőket, borászatokat. 

Villány előtt pár kilométerrel, az autópályáról lekanyarodva, Bólyon egy nagyon szimpatikus Mol kútra tértünk be, eddig számunkra benzinkutakon sehol nem látott tisztasággal, vendégszeretettel találkozva, olyan környezetben, ami egy vízparti családi ház teraszára emlékeztet. Nagyon finom, friss harapnivalók, étteremre emlékeztető kiszolgálás, falusi árak, ketten ettünk, ittunk egy ezresből.

Még pár perc, és besiklunk a híres villányi borvidékre, ami 40 évig kimaradt. A faluba érkezve se pince, se szőlő, csak kocsma kocsma hátán. De nem kell megijedni, ez az őslakosok pihenésére szolgáló terület majd egy balos kanyar után már látszik a híres valakinek hírhedt pincesor, előttük a vendégváró padokkal, bortáblákkal. Leírhatatlan, festői a látvány, semmi forgalom, de 20-al araszolunk a kocsival, memorizálva a pincészetek nevét.

Szándékosan elrontva a lefordulást, szemügyre vesszük az egész Baross Gábor utcát, és nyugtázzuk, hogy a mintegy 30 pince kínálatát végigkóstolni az egész nyár is kevés lenne, így izgalommal várva fordulunk aztán be a Bock Hotel udvarába, kelleni fog az intuíció a kö vetkező két napban a jó választásokhoz. :)

Amit már az elején elégedetten  konstatálunk, és ez volt a terv, egy borétteremmel és wellnessel összekötött hotel, seregnyi szommelierrel, többszáz méternyi pincével a föld alatt, és az említett 30 pincészet 300 féle borukkal és gasztronómiai meglepetéseikkel csak ránk várt, nyár közepén hétköznap bármennyire szép idő van, ez itt holtszezon, úgyhogy túlzás nélkül az egész patinás falu értünk él, és szolgál.

A következő leírás szigorúan szubjektív, nem a valóságot tükrözi, minden más csak a képzelet műve. Mi más is lehetne, hacsak valaki nem éppen borbíró...

Bocsássuk előre, hogy a gyöngyöző borok, édes borok, és társaik kimondottan szezonális borok, finomak, kedvesek, de éven belül, vagy szezonon belül fogyasztandók, tehát nem fajsúlyos, évről évre érő borok. 

Fentiek figyelembevételével rendkívül üde színfoltok Gere Tamás és Zsolt Comis nevű gyöngyöző bora, és Primadonna nevű Muscat Ottonel szerzeménye, melyek igazi filigrán, illatos, könnyű borocskák, nem tudom megjegyezni hogy forró nyári délutánokhoz, estékhez mennyire nagyon illenek. Boltokban senki ne keresse, ahogyan a többségükben itt leírtakat sem.

Egy dolgot fontos megjegyezzek, és én tudok piszkálódni, meg kihozni az emberekből ami bennük van ha kell, de Villányban mindenki maximálisan védi a másikat, a pincészetek egymáshoz küldenek kóstolni, szüretkor a "nagyok" nem mondanak nemet senkinek sem, ha segítségre van szüksége. 

Ezen kívül a dolgozók is szuperlatívuszokban beszélnek olyan munkaadóikról, akik most nevek nélkül, de az egész ország előtt ismertek, akár politikai pályán is. Mint megtudtuk, ezeknek az egyébként dúsgazdag embereknek a feleségeik, hozzátartozóik sokszor mosogatnak, takarítanak, napi 15órát dolgoznak a borászatokban. 

Tényleg próbáltam, de semmi negatívumot nem tudtam kihúzni az emberekből egymásra, akár tulajdonosokat, akár dolgozókat szólaltattam meg. Ajánlom figyelmébe akár a balatoni vendéglátósoknak...

Bockéknál az étkek hibátlanok. És akkor az említett szubjektív ítélet, rozéval nem kellene próbálkozniuk, inkább nem is mondanék a kétféléről semmit. Van aki a Rollt, Mártonnapi Szent Márton borát nem ajánlotta, így meg sem kóstoltam. Viszont a Merlot, Ermitage mindenképpen megér egy kóstolót, és a Royal Cuvee is az árához hűen nagyon jó. Aki az édesre bukik, hát Villányban nem sok babér terem, de Bockéknál éppen limitált években létezik édes Hárslevelű, naggyon finom.

Ha nincs túl meleg, az utca alján a Bella borterasz az épület tetején kisebb panorámával jó választás lehet, sajnos zárva voltak túráink alkalmával. Kicsit feljebb a Heumann pincében a szőlőhegyen érezhetjük magunkat, semmi flancolás, kb 50 lépcső mélyen 10 fokban kaphatunk bármelyik borból. Nem rossz borok, amolyan házias ízvilágban, mások a Shavignon Blancukat nagyon dícsérték, mondván olyan száraz, hogy akaratlanul csettint egyet az ember a szájpadlásán, miután megkóstolja. Mi inkább félédes vörös specialitásokat kóstoltunk, kellemes volt mindegyik.

A Maczkó pincészet már egy dinasztiális borászat, apa és fia küzd, aranyérmes borokat felmutatva, a hátsó udvaron lugas alatt lehet kortyolgatni remekműveiket, fél centi vastag házi sajtos tallér ropogtatásával egybekötve. Kis medve és Nagy medve boraik különböző keverésben próbálnak elvinni a vörösek felé, megint csak szubjektív, de kicsit túl száraz irányba.

A már említett Gere Tamás és Zsolt, apa és fia, nagy önbizalommal tárják elénk a helyi értékeket. Nem találtunk náluk becsmérelhető bort, fent említett nyári boraik szenzációsak, majd mikor a jó rozét hiányoltuk, éppen ők küldtek át feljebb, a Szende pincészethez. És milyen jól tették, valóban náluk van a legjobb rozé villányban, mondanom sem kell hogy kereskedelmi forgalomban nem kapható, mint ahogy a Gere Comisból is az üzletben megtalálható utolsó pár üvegből hoztam el. A barrikolt vörösborok mindenkinél kiválóak, talán a Merlot viszi a prímet, a Portugieser, vagy ahogy itt a tiltott névhasználat miatt nevezik, Porta Géza egy kommerszebb vörös, amit azért nem söpör le az ember az asztalról este a sült oldalas mellől.

Kicsit visszatérve Geréékhez, kintről nem látszik, de a pici falusi pincének kinéző objektum az emeleten egy jól berendezett, nagyon tiszta, kultúrált borozót rejt, esős napokon jól jöhet.

Nagyon sok történetet hallottunk földekről, dülőkről, egyik hektár egymilliót ér, a másik húszmilliót, nagyon be van árazva helyben minden, nincs is eladó szőlő gyakorlatilag.

Mindenképpen meg kell említenem még a Dolium pincészetet, szintén kiváló vörösboraik miatt, kiemelten markáns, finom a Kékfrankos, és a félédes Tramini. Én speciel a Rajnai Rizlinget a fehérek közül szeretem, de azzal Villányban ráfaragtam, nem itt van a hazája. 

Hát ennyi dióhéjban, a rétesezőt senki ne hagyja ki, és mindenhol bátran lehet rendelni libatepertőt, zsíroskenyeret, házi felvágottakat, sajttálakat, helyben van egy pékség, az ételek nagyon-nagyon rendben voltak mindenhol, a legkisebb pincészetekben is, sőt, talán ott leginkább.