A Bakony 50 és lencsevégen az erdő őre

Eljött hát a nagy nap, az igazi próba, a hegyek és völgyek már előre dörzsölték a tenyerüket, hogy itt az ideje kiosztani számtalan mennyiségű vízhólyagot, sárba ragasztani a cipőket, lihegésre késztetni a túrázókat! De minket nem olyan anyagból faragtak, hogy megijednénk egy kis kihívástól! Lehet, hogy kellett volna?

2016.március 19.  05:55 Stirlitz ránézett az órájára és tudta már nem aludhat tovább, mert tudta, hogy az idő soha, soha meg nem áll..., aki nem tudná, miről beszélek: https://www.youtube.com/watch?v=EciyFt5EqaI

Nem csupán ő járt így, hanem mi is és bizony gyorsított tempóban kellett összepakolni a dolgainkat és irány a veszprémi vasútállomás, a találkozó és egyben indulópont. Páran tudtuk mi vár ránk, hiszen ez már nem az első 50-es túránk lesz a Bakonyban, a többiek számára viszont tartogatott némi meglepetést, ahogy az majd később kiderül.

Az előző napokban eldöntött tény lett, hogy az idén csapatnevet is adunk a túrán magunknak, lehet tippelni, hogy mi lett! Nos aki a Faterok botokon megoldást mondta az nyert, a még nem faterok számára megelőlegeztük a megtisztelő címet. Ellenvélemény nem volt és hölgyek sem voltak, szóval úgy kőkorszakisan szólva ökörköri buli volt ez most. Ennek megfelelően mindenkinek elég volt egy táska is, sőt volt akiknek egyet sem kellett cipelniük, mert hűséges serpáik gondoskodtak róla.

Veszprémben felfejlődtünk 12 főre és így kezdtünk neki a talpat próbáló küzdelemnek :)

Az indulási időpont és mosolygós csapat

Innentől már nem volt visszaút és hol csoportba tömörülve,

 hol kisebb részekre bomolva,

 majd az ellenőrző pontoknál vagy éppen nem várt eseményeket követően - általában vízhólyag fakasztás, zokni csere - újra összezárva

 haladtunk tovább egészen a célig, de az még messze volt és addig sok minden történt.

Át kellett kelnünk vízen és sáron

mezőkön, bokrokon, a hegymenet után leereszkedni a völgybe

felkészülni a rettenetes vadakkal való találkozásra és arra is, hogy mire vadászunk majd, ha esetleg eltévedünk.

A legdurvább azonban még csak ezek után várt ránk, átkelni a félelmetes autóút fölött :), tavaly még csak keresztül mentünk az át nem adott szakaszon, nem okozott gondot, de most kanyargós híd várt ránk. Megcsapott bennünket a modernitás szele, a nyugodt, békés erdő csendjét felváltotta az olajtermékek égetéséből energiát nyerő vastáltosok nyerítése és robogása.

Herend vasútállomáson további három barátunk csatlakozott hozzánk így már 15 barát folytatta a túrát. Sanyi folyamatos fejlődést mutat, hiszen egyre kisebb hátizsákkal kezd neki a kirándulásoknak, így viszont nem számíthatunk se kemping székre, se vaskályhára, se olvasnivalóra, főleg úgy, hogy most nem volt a nyomdász ismerősénél :) Azért tartottunk egy rövid pihenőt, egy kis harapnivaló és vízpótlás, az utóbbi különösen fontos mert innen a célig nincs több vízlelő hely, szóval ha nem töltesz tele mindent, akkor marad a túlélőkészlet, a patakvíz, vagy rosszabb esetben a pocsolya vizének a forralása.

Irány a Hajag teteje, ahová végtelenbe vesző és szinte az egekbe emelkedőnek látszó aszfaltcsíkon kellett előre törtetnünk. Mennyi emlék tört fel tavalyról sokakban kinek ezért, kinek azért. Most viszont senkinél nem volt kritikus a helyzet. Itt nem a terep adja a nehézséget, hanem a túrázóra rátelepedő messzeség és távolinak tűnő dombtető, ahová amikor felér a sétáló, akkor azzal szembesül, hogy innen egy rövid völgymenet után újra felfelé kell kapaszkodni.

A talpakon gyűltek a vízhólyagok, némely arcon a fájdalom rezzenései suhanták át és ezt már a Nap sem tudta nézni, hanem habfüggöny mögé költözött

Mi pedig amikor visszanéztünk, megállapíthattuk, hogy mennyire igaza volt Mikszáthnak amikor arról írt, hogy a hegyek bizony csak távolról kékek, hiszen azokat a kék hegyeket másztuk meg amik már a hátunk mögött voltak, hogy azokat a kék hegyeket győzzük most le amik onnan látszottak kéknek, de közelről egyáltalán nem azok.

A csapat úgy tűnt kevesebbet beszél már, mint az elején, ritkábban jön a nevetés hangja, csak néha veri fel a csendet egy-egy hangosabb zihálás. Aztán elérjük újra az erdei ösvényt és szélesen elterülő medvehagyma mezők szegélyezik utunkat.

Biztonsági szakértőnk pedig újabb különleges védelmi eszköz faragásába kezdett:

 Aztán jött valami, amitől ezek a mosolyok nem voltak igazán őszinték:

Újabb lejtmenet

Újabb emelkedő és egy szigorú arc :)

Egyöntetű véleménnyé vált ekkorra, hogy inkább emelkedő legyen, mint lejtő, mert az utóbbi nem kíméli a lábat. Néhányan feltették a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is indultunk el, pedig egyértelmű volt, hogy utána elmenjünk ejtőzni a termálba.
Aztán újabb völgy a következő hegy előtt, a völgyben kedvesen kanyargó patakkal, amely sárrá formálta az átkelési pontok talaját, hmmm, de legalább szép.

 Ezen az állomáson 5 perces pihenőt tartottunk, ki ülve, ki állva, ki fekve, majd frissen felpattanva folytattuk utunkat, volt aki az ösvényen ment, más kidőlt fán ...

A távolság lépésről lépésre fogyatkozott, többeknél ezzel egyenes arányban az erő is, de amint ezen a képen is látszik, hogy még mindig nagyon fittek voltunk.

Jött egy újabb erdei szakasz, a csapat pedig egyre jobban hasonlított József Attila teregető édesanyjához 

" Csak ment és teregetett némán

Nem szidott, nem is nézett énrám.."

A hallgatag menet csendjét időnként az esőcseppek kopogása törte meg, amiről Bertinek eszébe jutott, hogy Reni reggel direkt bepakoltatta a táskájába neki és Gergőnek is esőköpenyt. Ezeket viszont ő Herenden kirakta Noémi autójába, minek cipelje, ha úgysem esik felkiáltással. De az ég nem sokáig sírt rajtunk mi pedig elérkeztünk az utolsó előtti állomáshoz. Zoli barátunk mint látható rajong a füstért vagy nem bírt már arrébb menni? Robi eközben a földön keres valami leejtett tárgyat, vagy Gergő hajába ejtette a szalonnáját
?

Egy óvatlan pillanatban lencsevégre sikerült kapnunk az erdő őrét is, bár több kirándulótársam állítja ők nem látták, pedig ugyanazon az úton haladtunk. Hát kérem gyorsnak és figyelmesnek kell lenni a titkok leleplezéséhez. 

                   

Innen aztán már csak egy "kicsi" emelkedő és a dombtetőn megláttuk ahogy kéklő városlődi hegyek természetes háttéret adnak a templomtoronynak. Tavaly még bedőltünk ennek a cselnek, akkor fel is hívtam Márk unokaöcsémet, hogy hozhatja az anyukám által sütött buktát, majd ezt követően ő még három alkalommal kérdezett rá, hogy rendben de mikor érünk már ide, mert a célban ránk vár vagy húsz perce. 

Most Gyöngyi húgom volt a szállító - köszi - őt csak akkor hívtam amikor már az utolsó kanyarhoz értünk. Még pár lépés és beértünk a célba. Mögöttünk 73.763 lépés, több ezer elégetett kalória. Együtt több, mint 1 millió lépést tettünk meg, ez már önmagában ok lenne a barátságra, de azért nekünk ennél is több van. Kisvártatva megérkezett Gyöngyi a buktákkal, amikre  egy pillanat múlva már csak az üres zacskó emlékeztetett. Köszi Anyu finom volt 1 db nekem is jutott!

Gondoltam csináljunk egy közös képet a célban is, hát valamiért nem akart összeállni úgy igazán a csapat, így egy kicsit szétszórtra sikerült :)

Egy őszinte és egy beállított:

Az őszinte érzések..

és a beállított..

 Majd Noémi, Bence és Péter aktív közreműködésével a csapat nagy része megindult gyalog a pápai termálfürdő irányába. Sétánk közben beültünk 3 autóba, majd a fürdő pénztárosának nagy csodálkozására beállítottunk " frissen", hogy mi bizony még ejtőzni szeretnénk a kellemes meleg vízben és úgy is lett. Teljesen megfrissülve, ruganyos léptekkel jöttünk ki.... a kellemetlen valóságot pedig fedje be a felejtés jótékony homálya, amelynek sűrűsödését elősegíti a Flektor, a lóbalzsam, a körömvirág, a tű, a sebtapaszt, de leinkább ahogy a dal mondja Mindig kell egy barát https://www.youtube.com/watch?v=XV-ngaBC4no