A Bakony 50 és lencsevégen az erdő őre

Eljött hát a nagy nap, az igazi próba, a hegyek és völgyek már előre dörzsölték a tenyerüket, hogy itt az ideje kiosztani számtalan mennyiségű vízhólyagot, sárba ragasztani a cipőket, lihegésre késztetni a túrázókat! De minket nem olyan anyagból faragtak, hogy megijednénk egy kis kihívástól! Lehet, hogy kellett volna?

2016.március 19.  05:55 Stirlitz ránézett az órájára és tudta már nem aludhat tovább, mert tudta, hogy az idő soha, soha meg nem áll..., aki nem tudná, miről beszélek: https://www.youtube.com/watch?v=EciyFt5EqaI

Nem csupán ő járt így, hanem mi is és bizony gyorsított tempóban kellett összepakolni a dolgainkat és irány a veszprémi vasútállomás, a találkozó és egyben indulópont. Páran tudtuk mi vár ránk, hiszen ez már nem az első 50-es túránk lesz a Bakonyban, a többiek számára viszont tartogatott némi meglepetést, ahogy az majd később kiderül.

Az előző napokban eldöntött tény lett, hogy az idén csapatnevet is adunk a túrán magunknak, lehet tippelni, hogy mi lett! Nos aki a Faterok botokon megoldást mondta az nyert, a még nem faterok számára megelőlegeztük a megtisztelő címet. Ellenvélemény nem volt és hölgyek sem voltak, szóval úgy kőkorszakisan szólva ökörköri buli volt ez most. Ennek megfelelően mindenkinek elég volt egy táska is, sőt volt akiknek egyet sem kellett cipelniük, mert hűséges serpáik gondoskodtak róla.

Veszprémben felfejlődtünk 12 főre és így kezdtünk neki a talpat próbáló küzdelemnek :)

Az indulási időpont és mosolygós csapat

Innentől már nem volt visszaút és hol csoportba tömörülve,

 hol kisebb részekre bomolva,

 majd az ellenőrző pontoknál vagy éppen nem várt eseményeket követően - általában vízhólyag fakasztás, zokni csere - újra összezárva

 haladtunk tovább egészen a célig, de az még messze volt és addig sok minden történt.

Át kellett kelnünk vízen és sáron

mezőkön, bokrokon, a hegymenet után leereszkedni a völgybe

felkészülni a rettenetes vadakkal való találkozásra és arra is, hogy mire vadászunk majd, ha esetleg eltévedünk.

A legdurvább azonban még csak ezek után várt ránk, átkelni a félelmetes autóút fölött :), tavaly még csak keresztül mentünk az át nem adott szakaszon, nem okozott gondot, de most kanyargós híd várt ránk. Megcsapott bennünket a modernitás szele, a nyugodt, békés erdő csendjét felváltotta az olajtermékek égetéséből energiát nyerő vastáltosok nyerítése és robogása.

Herend vasútállomáson további három barátunk csatlakozott hozzánk így már 15 barát folytatta a túrát. Sanyi folyamatos fejlődést mutat, hiszen egyre kisebb hátizsákkal kezd neki a kirándulásoknak, így viszont nem számíthatunk se kemping székre, se vaskályhára, se olvasnivalóra, főleg úgy, hogy most nem volt a nyomdász ismerősénél :) Azért tartottunk egy rövid pihenőt, egy kis harapnivaló és vízpótlás, az utóbbi különösen fontos mert innen a célig nincs több vízlelő hely, szóval ha nem töltesz tele mindent, akkor marad a túlélőkészlet, a patakvíz, vagy rosszabb esetben a pocsolya vizének a forralása.

Irány a Hajag teteje, ahová végtelenbe vesző és szinte az egekbe emelkedőnek látszó aszfaltcsíkon kellett előre törtetnünk. Mennyi emlék tört fel tavalyról sokakban kinek ezért, kinek azért. Most viszont senkinél nem volt kritikus a helyzet. Itt nem a terep adja a nehézséget, hanem a túrázóra rátelepedő messzeség és távolinak tűnő dombtető, ahová amikor felér a sétáló, akkor azzal szembesül, hogy innen egy rövid völgymenet után újra felfelé kell kapaszkodni.

A talpakon gyűltek a vízhólyagok, némely arcon a fájdalom rezzenései suhanták át és ezt már a Nap sem tudta nézni, hanem habfüggöny mögé költözött

Mi pedig amikor visszanéztünk, megállapíthattuk, hogy mennyire igaza volt Mikszáthnak amikor arról írt, hogy a hegyek bizony csak távolról kékek, hiszen azokat a kék hegyeket másztuk meg amik már a hátunk mögött voltak, hogy azokat a kék hegyeket győzzük most le amik onnan látszottak kéknek, de közelről egyáltalán nem azok.

A csapat úgy tűnt kevesebbet beszél már, mint az elején, ritkábban jön a nevetés hangja, csak néha veri fel a csendet egy-egy hangosabb zihálás. Aztán elérjük újra az erdei ösvényt és szélesen elterülő medvehagyma mezők szegélyezik utunkat.

Biztonsági szakértőnk pedig újabb különleges védelmi eszköz faragásába kezdett:

 Aztán jött valami, amitől ezek a mosolyok nem voltak igazán őszinték:

Újabb lejtmenet

Újabb emelkedő és egy szigorú arc :)

Egyöntetű véleménnyé vált ekkorra, hogy inkább emelkedő legyen, mint lejtő, mert az utóbbi nem kíméli a lábat. Néhányan feltették a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is indultunk el, pedig egyértelmű volt, hogy utána elmenjünk ejtőzni a termálba.
Aztán újabb völgy a következő hegy előtt, a völgyben kedvesen kanyargó patakkal, amely sárrá formálta az átkelési pontok talaját, hmmm, de legalább szép.

 Ezen az állomáson 5 perces pihenőt tartottunk, ki ülve, ki állva, ki fekve, majd frissen felpattanva folytattuk utunkat, volt aki az ösvényen ment, más kidőlt fán ...

A távolság lépésről lépésre fogyatkozott, többeknél ezzel egyenes arányban az erő is, de amint ezen a képen is látszik, hogy még mindig nagyon fittek voltunk.

Jött egy újabb erdei szakasz, a csapat pedig egyre jobban hasonlított József Attila teregető édesanyjához 

" Csak ment és teregetett némán

Nem szidott, nem is nézett énrám.."

A hallgatag menet csendjét időnként az esőcseppek kopogása törte meg, amiről Bertinek eszébe jutott, hogy Reni reggel direkt bepakoltatta a táskájába neki és Gergőnek is esőköpenyt. Ezeket viszont ő Herenden kirakta Noémi autójába, minek cipelje, ha úgysem esik felkiáltással. De az ég nem sokáig sírt rajtunk mi pedig elérkeztünk az utolsó előtti állomáshoz. Zoli barátunk mint látható rajong a füstért vagy nem bírt már arrébb menni? Robi eközben a földön keres valami leejtett tárgyat, vagy Gergő hajába ejtette a szalonnáját
?

Egy óvatlan pillanatban lencsevégre sikerült kapnunk az erdő őrét is, bár több kirándulótársam állítja ők nem látták, pedig ugyanazon az úton haladtunk. Hát kérem gyorsnak és figyelmesnek kell lenni a titkok leleplezéséhez. 

                   

Innen aztán már csak egy "kicsi" emelkedő és a dombtetőn megláttuk ahogy kéklő városlődi hegyek természetes háttéret adnak a templomtoronynak. Tavaly még bedőltünk ennek a cselnek, akkor fel is hívtam Márk unokaöcsémet, hogy hozhatja az anyukám által sütött buktát, majd ezt követően ő még három alkalommal kérdezett rá, hogy rendben de mikor érünk már ide, mert a célban ránk vár vagy húsz perce. 

Most Gyöngyi húgom volt a szállító - köszi - őt csak akkor hívtam amikor már az utolsó kanyarhoz értünk. Még pár lépés és beértünk a célba. Mögöttünk 73.763 lépés, több ezer elégetett kalória. Együtt több, mint 1 millió lépést tettünk meg, ez már önmagában ok lenne a barátságra, de azért nekünk ennél is több van. Kisvártatva megérkezett Gyöngyi a buktákkal, amikre  egy pillanat múlva már csak az üres zacskó emlékeztetett. Köszi Anyu finom volt 1 db nekem is jutott!

Gondoltam csináljunk egy közös képet a célban is, hát valamiért nem akart összeállni úgy igazán a csapat, így egy kicsit szétszórtra sikerült :)

Egy őszinte és egy beállított:

Az őszinte érzések..

és a beállított..

 Majd Noémi, Bence és Péter aktív közreműködésével a csapat nagy része megindult gyalog a pápai termálfürdő irányába. Sétánk közben beültünk 3 autóba, majd a fürdő pénztárosának nagy csodálkozására beállítottunk " frissen", hogy mi bizony még ejtőzni szeretnénk a kellemes meleg vízben és úgy is lett. Teljesen megfrissülve, ruganyos léptekkel jöttünk ki.... a kellemetlen valóságot pedig fedje be a felejtés jótékony homálya, amelynek sűrűsödését elősegíti a Flektor, a lóbalzsam, a körömvirág, a tű, a sebtapaszt, de leinkább ahogy a dal mondja Mindig kell egy barát https://www.youtube.com/watch?v=XV-ngaBC4no

Úton a hét mesterlövész, mert megkezdődött a szezon

Kék égbolt, szikrázó napsütés, szabad hétfő, 7 ember, szép tájak, túracipők, selfie bot, hegyek és völgyek valamint néhány útelágazás, ahol az útválasztás néha bokorba fulladt.

2016.03.14. Reggel kinéztünk az ablakon és szikrázóan kék volt az ég, az időjárás nem akart akadályt gördíteni az idei első és egyben bemelegítő túránk útjába, bár fogalmazhatnánk úgy is, hogy nem akart megkímélni bennünket a hegyre fel, völgybe le élménytől.

Gyors öltözködés, biztonsági ruha összepakolás - hátha mégis esik később - némi elemózsia és irány Márkó, ahol Ati, Sali és Sanyi már elvileg készítették a reggelit. A gyakorlat azonban egyelőre mást mutatott, füst és krákogás, majd füstbe hajoló fejek és újabb krákogás és lángmentes füst, de vidám arcok. Aztán jött a mentőötlet valamilyen gyúlékony anyaggal segítsük elő a tűzképződést, nos az étolaj nem vált be annyira, a nitrohigító jól lángolt, de aztán jött a papír és mindent megoldott :) és elindult a reggeli készítés szinte teljes létszámmal. A reggeli alapreceptje:

végy 1 kg burgonyát, sok kolbászt, hagymát, pár szem tojást, de mindenekelőtt építs egy tűzrakót, készíttess egy nagy tárcsát, majd ha mindez megvan, akkor csiholj tüzet, az alapanyagokat készítsd elő, dobd be a tárcsába, pirítsd, keverd, kavard, borítsd bele a tojást, süsd meg. Ha ez megvan szeljél fel emberes vastagságú kenyereket, halmozd a tetejére az elkészült rántottát, teríts rá erős paprikát, add a fogyasztó kezébe és élvezd a látványt.

Végy egy kevés tojást

A kiadós reggelit - valahogy utána egész nap nem voltunk éhesek- követően aztán irány a kilátó, amiről útközben is  többször az oly távol vagy tőlem, mégis közel sor jutott eszünkbe.

Látjátok a képen? Pedig ott van a hegy tetején:

Őszinte, jóllakott mosoly az arcokon

Innentől kezdve jött a sétagalopp, amit az önfeledt móka, kacagás jellemzett szinte egészen a túra végéig, csak időnként szakította meg ezt az emelkedők pulzusemelő hatása és az ezzel járó hangosabb zihálás...

De mire eljutottunk az emelkedőkig, addig még sok minden történt, de szerencsére soha nem szakadt szét a csapat:

és mindig volt, aki határozottan mutatta az utat:

de, ha kevés lett volna, akkor volt aki telefonos segítséget kért:

Törtünk előre rendületlenül a cél felé, bár utunkat néha figyelmeztető jelek kisérték:

Se az élet apró jelei újabb erőt adtak nekünk pedig az egyik hátizsákból már majdnem előkerült egy üveg Puffin lekvár :)

A 10.000 Ft-os virág

De aztán leküzdve minden akadályt, rossz útválasztásból eredő bokrokon áttörtetést csak mentünk előre: 

Hogy melyik út megyen Budára?

Itt csak hatan vagyunk, vajon hol lehet Pista?

Az idő haladt előre, a távolság kezdte belopni magát a talpunkba és megérkeztünk a csúcstámadás utolsó szakaszához, ahol rövid szakaszon kellett legyűrni nagy szintkülönbséget, hát nem volt rossz:

De megérkeztünk és milyen kicsi a világ ismerősökkel találkoztunk a tetőn, vajon ki lehet a gép mögött?

Innen már szinte repültünk a célig, mert tudtuk, hogy valami különlegesség vár ránk:

Hogyan készül az erdei gesztenyepüré Zoli módra?

Gyere autóval és hozz magaddal alapanyagot, fogj egy kést és vágd rusztikus darabokra

Akkor jó, ha hasonlít a macska eledelhez

Mielőtt odaadnád bárkinek vastagon borítsd be tejszínhabbal,
 majd várd az elismerő mosolyokat

Nos akik szeretik nagy örömmel fogadták, csak a tejszínhab mennyiségével voltak elégedetlenek, de abban megegyeztünk, hogy máskor Kata ne engedje lebeszélni magát a pizzás csigáról, fokhagymás mártogatóssal, bár most a medvehagyma is gyorsan kéznél lett volna:

Sali barátunk minden ilyen helyen megjegyezte, hogy neki bizony a felesége a lelkére kötötte, hogy mindenképpen szedjen egy zacskóra valót, hát segítettünk egy kicsit:

Sali kedves feleségének

Sali pedig elégedetten nyugtázta, hogy teljesítve van a küldetés:

Aztán csak mentünk, mentünk...

Átkeltünk nagy vizeken..

Legyőztük az utolsó emelkedőt

Azért csak láltam egy mosolygós képet a végén is :), a lenyugvó Nappal

Jó volt-e, szerintem nagyon és a végére egy kép, amit csak azok érthetnek akik ott voltak velünk:

Most pedig jöjjön a ráadás avagy hogyan is kell hajtani a rock and rollert

Hogyan kell hajtani a rock and rollert?
Hát valahogy így:

Ezzel ezt a túra beszámolót le is zárom, hogy hamarosan jöhessen egy újabb történet. Ne feledjétek ez egy csodás ország, nagyon szép helyekkel és a legtöbbször csak rajtunk múlik felfedezzük-e a szépségét akár a közeli erdőt járva, a mezőn, parkban sétálva, esetleg egy régi vagy új ház homlokzatán fedezünk fel valami érdekességet vagy egyszerűen csak beszélgetünk!

Kék küllőcske 2015. 2. rész

Jöjjön akkor a második rész, ahol ígéretemhez híven kiderül, hogy honnan a legegyszerűbb megtudni mikor indul pontosan a komp és mennyi időnk van még elérni:

Hát persze, hogy a Mobil Kisokos az!

Persze nekünk most különösen jól jött, hogy egy hiba miatt menetesítő járat indult, mert az eredeti indulásról lemaradtunk néhány perccel. Ezt az alaptermészetünkhöz szorosan kapcsolódó segítőkészségünknek köszönhettük, ugyanis a néhol rendkívül "magas" minőségű kerékpárúton egy hölgy nem kicsit esett és neki segített Zoli és Robi összeszedni magát. Itt jegyezném meg, hogy érdemes lenne időnként kerékpárra ültetni néhány befolyásos illetékest és végig küldeni őket a kerékpárúton különösen néhány szakaszán felállási lehetőség nélkül....

Gyorsan elfoglaltuk a legelső helyeket a kompon és meg sem álltunk Tihanyig, ahol ismét rátaláltunk egy az utazók kedvencét hirdető táblára:

Az idő szép volt, de úgy döntöttünk nem nézzük tovább hogyan járja a táncát a vízen a fény, hanem becélozzuk a balatonfüredi sétányon található fagyizót. Az elgondolást tett követte, a fagyi erőteljes vonzása pedig szétszakította a csapatot. Mindenki ereje teljéből pedálozott a jeges édesség lelőhelyének az irányába, egészen addig amíg oda nem értünk a néhány éve átadott Tihany gödrös mellett húzódó kerékpárút részhez. Később hallottuk, hogy állítólag az autókat többen már itt tesztelik a rázópad helyett. Igaz-e a hír nem tudjuk, de a minőségét tekintve teljes mértékben alkalmas lehet erre a célra. Kisebb kerekű rollerrel, csomagtartóra szerelt gyereküléssel, vagy vontatott gyerekutazóval elég bajos a használata...

A nagy fagyizást követően Robi újabb adag energiaitallal töltötte fel paripáját, amely ezt követően kék csíkot húzott maga után.

Elérkeztünk túránk legjobb szakaszához, ahol kijött, hogy kinek az ülepe bírja már kevésbé a nyerget, kinek van elege a végtelennek tűnő kilóméterekből, ki veszítette el a sebesség érzékét, ki az aki már csak megy mint egy robot, mert bizony volt mindegyikből. Volt akiről azt hittük elvesztettük , majd kiderült, hogy már régen előttünk van, mert azt gondolta hogy gyorsabbak voltunk nála azért nem látja a hátunkat sem és hihetetlen erőfeszítéseket tett, hogy újra megpillantson bennünket. Mint kiderül a Földet kellett volna megkerülnie hozzá. Igaz Zoli?

Most pedig hallgassuk meg Robi barátunkat, akin ekkor már kezdett úrrá lenni a fáradság és a technika:

A meglepő hangra többen is érdeklődve tekintettek fel:

De innen már száguldás volt egészen Balatonalmádiig ahol az elveszettnek hitt Zoli várt ránk érdeklődő tekintettel, hogy miképpen jöhetünk a háta mögül, amikor ő úgy gondolta előtte vagyunk. Az elveszettség  és az értetlenség érzése még a padon ülve is látszik rajta, mint ahogy Robi sem csak kamuból mondta, hogy elfáradtak az ujjai, hiszen jól láthatóan ugyanabban a pózban maradtak, mintha még mindig a gázt húzná. Sanyi pedig jóízűen fogyasztja megérdemelt fagyiját. Hogy hol vannak a többiek?

Gyuri és Peti úgy gondolták Balatonfüredről inkább a Nosztori emelkedőn keresztül közelítik meg az otthonukat, Barni a parton tovább száguldva tért haza, a többiek a fagyizó előtt állhatnak és erőt gyűjtenek az utolsó emelkedőhöz Veszprémig.

Végül heten vágtunk neki hogy túra koronájaként felszáguldjunk az enyhe emelkedőn. A leggyorsabb Robi lett, és miközben mi éppen fújtunk egyet a domb tetején, neki még erre is volt energiája,vajon hogyan csinálta?

Ezzel véget is ért a Kék küllőcske 2015. túra, ami most ugyan rövidre, de élményekkel feltöltöttre sikerült. Talán többeknek feltűnt, hogy Robi barátunk egyfajta főszereplőjévé lett ennek a túrának,  de lehet, hogy csupán a közlekedési eszköze tette azzá, a lényegen nem változtat. Ugyanakkor kié vagy mié lesz a főszerep jövőre?