Faterok botokon 4.rész

          Az elmúlt héten nagyon sokan jelezték - követelték -, hogy hol van már a következő rész, mi történt a Boksay pincészetnél, hogyan szaporodott meg a rétes és egyáltalán mit keresnek medvék a Szent György hegyen!

         Akkor most lerántjuk a leplet és minden kiderül. Szóval szerencsésen és sikeresen megérkeztünk a szálláshelyünket jelentő pincészethez, ahol már várt minket a gazda. Egy felfordított hordó tetején türelmesen várakoztak a bemutatkozni kívánó szőlőlevek, a klasszikus badacsonyi italok között két különlegességgel, amelyek közül az egyik a Bodza, a mások az Ürmös bor.

        Itt azonban egy különleges Szürkebarát évjárat kóstolása folyik, háttérben a gyönyörű táj......, erre mondják, hogy mi kell még...

Mielőtt tovább lépnék adok pár percet az érzelmeknek :) Mehetünk tovább?

              Szóval érkezett a Bodza bor, amivel kapcsolatban ha az jutott eszedbe kedves olvasó, hogy bodzából van akkor tévedsz. Mert nem bodzából van, hanem olaszrizlingből! Persze van köze a bodzához, hiszen az alapvetően is fantasztikus ásványossággal bíró rizlinghez nagy mennyiségű gondosan válogatott bodzavirágot tesznek és így nyeri el ezt a különleges íz és illatvilágot! De csak óvatosan, mert itatná magát, ha hagynánk, de nem hagytuk.  Aztán fellebbent a fátyol az Ürmös borról is, ami igazából egy gyógynövényes, fűszeres bor, amiről már az ókori görögök is tudták, hogy rendkívüli gyógyító hatása van. Na persze, ha túlzásba vitték, akkor a gyógyító hatás átváltozott gyogyítóvá, ami nem feltétlenül viszi előrébb a dolgokat.

      Közben nagy örömünkre megérkezett a finom vacsora is, aminek első része nagyszerű pörköltből és galuskából, valamint finom savanyúságból állt. A kés - villa párosítást hamar felváltotta a kanál, hiszen a pörkölt nokedlivel kanállal az igazi :) Amikor pedig már úgy éreztük kezd elérkezni a jóllakás ideje, megjelentek a rétesek, fejenként 4 db ( 2 túrós, 2 meggyes) gigantikus méret formájában. Robi barátunk úgy vélte pár nappal korábban, hogy felnőtt embernek 2 db rétes nem lenne elég, ezért megdupláztatta. Csak egy dolgot felejtett el megkérdezni, mekkora 1 db rétes..... 

      Nos a helyzet az, hogy másnap reggelire, ebédre és uzsonnára is maradt belőle, de annyira azért nem tiltakoztunk a kihívással szemben. Közben a Nap is lement már, feljöttek a csillagok és mi ott ültünk apák a teraszon beszélgetve, kémlelve az eget, nézve a Balaton víztükrét, ahogy csillog rajta a fény és jókat derülve az egész nap eseményein, lábunkon az út porával, hátunkon a jégeső nyomaival. Aztán megszólalt egy telefon ami azt jelentette, hogy hamarosan megjön Virág az autóval és a csapat egy részét - akik csak egy napra tudtak elszakadni a mindennapok néha végtelennek tűnő monoton ritmusából - elviszi. 

            Eljött hát a búcsúzás ideje, majd mi is becuccoltunk a szálláshelyünkre elosztva a két házat horkolós és nem horkolós szakaszra. Én az előző túrán már megtanultam, hogy a nem horkolós szakasz is horkol rendesen, ha fáradt így minden mindegy alapon bevállaltam a horkolós házat, amit az is elősegített, hogy a nem horkolós három hely már foglalt volt... A sejtésem másnap reggelre beigazolódott, zengett az a ház is, és persze engem sem ért csalódás, bár úgy voltam vele, mint a paraszt bácsi a repülőn, hogy erre azért nem számított....

        A nem horkolós házat ugyanakkor reggelre körülvették a vadászok, mert a hegyre hajnalban megérkező gazdák rettenetes hangokat hallottak és előtte néhány nappal jelezték, hogy ugyan északon, de már Magyarországon újra láttak medvét :). 

         Mi a másik házban már a reggeli teánkat kevergettük elfogyasztva hozzá néhány rétest, amikor a három nem horkolós barátunk megjelent és elgyötört fejjel, könyörgő hangon a kávé szót ismételgették. Aztán felhörpintettek egy igazi reggeli teát kevés cukorral, citrom nélkül és azonnal érezték okosak ezek az angolok, Gyors tanácskozás, hogy merre is megyünk ma, összepakoltunk, rendet raktunk, majd búcsút vettünk Józsi bátyánktól, aki amint elmondta örömmel vár vissza bennünket. Egyébiránt tudom javasolni a helyet, kényelmes volt a szállás, szép a környezet, nagyszerű kirándulási lehetőségekkel!

           Aztán nagy lendülettel elindultunk a kitűzött cél felé, amit aztán nem értünk el. Miért nem értük el? Na erről fog szólni a következő és egyben talán ennek a túrának a záró része! Kivéve, ha közben sikerül megmenteni a majdnem elkészült videót, mert akkor bizony lesz még egy folytatás :)

Faterok botokon 3. rész És akkor leszakadt az...

   A szél pedig csak fújt egyre erősebben és be nem csatolt esőkabátjaink, mint óriás madárszárnyak csapkodtak körülöttünk. A levegő hirtelen lehűlt és megtelt vibráló elektromossággal. A felhő amit a Gulács tetejéről még így láttunk

         mostanra már nem valami távoli robajokat és cikázó villámokat tartalmazó, minket kikerülő légköri jelenség volt csupán, hanem közvetlenül a fejünk felett levő eleven valóság. 
Aztán kikerekedett szemeivel lenézett a hegyek és völgyek taposása által már több litert kiizzadott csapatunkra és hangos röhögésre fakadt. A nevetéstől szemeiből elkezdtek potyogni a könnyek, amelyek kövér esőcseppenként verték fel a port körülöttünk és rajtunk. Amikor látta, hogy minket ez nem rendít meg és masírozunk tovább, akkor úgy döntött lehűti a napsütés által felforrósított italkészletünket. Hatalmas fuvallattal lehelt ránk és az eső szilárd halmazállapotra változott, most már jég kopogott rajtunk olyan csípésekkel, mint amikor védtelen testrészedet találják el airsoft közben. Azért ez már nem volt vicces, de még nem volt vége, mert jött a méretváltás és a borsónyi jegeket ilyenek követték:

a jég kopogott az esőkabátokon, dzsekiken, fejeken, hátakon, derekakon, kit hol ért, így menedék után néztünk és meg sem álltunk az első fa illetve bokorcsoportig, ahol kinek hol jutott hely beálltunk, hátha..., aztán csak álltunk, és álltunk, 

Amikor csapódott és csípett akkor kiabáltunk :)

Aztán álltunk

és álltunk, volt aki aki a kevésbé vízálló értékeit próbálta biztos helyre menekíteni...

Operatőrünk hamar rájött, hogy jobban már nem tudna elázni, így inkább forgatta tovább a filmet, ami hamarosan elkészül, ráadásul Zoli barátunk azt mondta neki, felesleges váltóruhát hozni egy két napos kirándulásra ....
      Egy idő után újra kisütött a Nap, a szél elfújta a vihart és egyre tisztább lett az ég. Az eső még esett, de úgy döntöttünk inkább menjünk, mint itt álljunk átázva. Joci indulás előtt kiöntötte dzsekije ujjából a felgyülemlett vizet, mert a kabátja szuper módon vezette az égi áldást a sapkán lefolyva belülre :), hát nála nem csupán a szem nem maradt szárazon..

    Valakinek a táskájából előkerült egy üveg igazi, a regnáló kormány által megvédett hungarikum és az átázottak, a hideg által reszketővé váltak számára melegítő italként szolgált, hatására pedig sokkal vidámabban folytattuk utunkat.

operatőrünk aki a  legközelebb a kamerához

És újra megindultunk

közben a talpunk alatt és a bokánk környékén folyt az ár

de mi mentünk rendületlenül, miközben úgy döntöttünk a kezdők is kiérdemelték az Ati botokat

és csak folyt az ár miközben P, mint egy lord sétál kezében egy esernyővel

       Szemünk előtt már a következő falu képe lebegett, Robi, mint helyi legény tudott egy rövidebb utat, így hamarosan már a nemesgulácsi emberek néha kicsit sajnálkozó mosolyától kísérve rátaláltunk a Makk VII nevű nagy terasszal rendelkező helyre, amit valaki rögtön elkeresztelt makk vii-nek. Végül is miért ne, mi még láttunk képet hatodik (VI) Leninről is...  Ez volt az a pont, amikor a Nap ismét rettenetes erővel sugározta magából melegét, gőzölgött az aszfalt és gőzölögtek az átázott ruhák is, cuppogtak a cipők, a zoknik. Tábort vertünk hát és betértünk egy kávéra, üdítőre, valamint ha már megálltunk akkor ettünk is valamit, ja és kiteregettünk :

kihordtuk az intézmény padjait..

       A többi fotót most itt nem tesszük közzé, de kihasználtunk minden létező bokrot, táblát, kerékpártárolót. Ahogy végeztünk megérkezett a helyi vagány golfos srác, aki nagy lendülettel fordult be a murvás placcra, és száguldott keresztül a legnagyobb tócsán. A víz az autó kerekei nyomán szétnyílt és tartalma repülve indult  meg a kiteregetett ruhák felé, nos hát majdnem kézbe kerültek a botok... Mivel mi jó szándékú emberek vagyunk, hangos kurjongatásokkal biztattuk, amikor újra elindult, hogy csak kifelé is ilyen vagányan. Úgy tűnik komolyan elhitte, hogy a rajongóivá váltunk de a vagányságból próbálkozás, majd felsülés lett..., aztán még tett néhány kört egyedül, majd a haverjaival együtt. Mi közben különleges látványossággá lettünk a településen, úgy látszik észrevett bennünket a helyi szerver is :) és mint másnap kiderült mi voltunk a helyi téma :)

              Az idő, ahogy a költő mondta haladott sietve és ugyan a patak habjain még nem piroslott az este, de mivel megszáradtunk és várt még ránk egy hegy, hát elindultunk. Nagyon kíváncsian vártuk már azt a különleges hegyet, amit egy hősről neveztek és általában együtt ábrázolják az anyósával. Na ki az? Nem más ő, mint Szent György és általában vele van a sárkány is, akivel harca volt, de győzött :) Helló Dudi mami, nekem szerencsére nincs ilyen dolgom, vagy mégis ..... :))

           Elhagytuk a települést és megindultunk a hegy felé. Robitól helyi idegenvezetést kaptunk, melyik iskolába járt, merre játszottak, hol van igazán finom savanyú víz, bár a víz említése nem töltött el bennünket nagy örömmel. Aztán elértük a hegyet, ami azt jelentette, hogy újra mehetünk felfelé kis ösvényeken, meredek emelkedőkön. A gyönyörű tájat hol feldobta néhány szép ház, hol lehangolta egy-két soha el nem készült, az időtől tovább pusztított hétvégi lak.  A Nap ragyogott, a föld nyomta magából a párát, szóval  igazi dzsungeltúra lett a mi kis kirándulásunkból. Italkészleteink már a végét járták amikor Robi gyermekkori emlékeiből előtört, hogy van itt egy szuper forrás alig pár méterre az úttól. Hát a pár méter időközben "megnőtt", a forrás pedig kiapadt :))

             Miközben ezen derültünk, a távolból halk moraj hallatszott, amivel kapcsolatban egy pillanatig azt gondoltunk csak valamelyikünk gyomra korgott, de aztán felnéztünk az égre és nem tűnt szimpatikusnak a látvány. Feltámadt a szél és ilyet aznap már tapasztaltunk, aminek nem lett jó vége. Szerencsére nem olyan messze ott volt egy menedékház, ahová egyből be is tértünk. Ott álltunk a verandán és felkészülve vártuk az esőt, az összefüggő felhőtakaró fenyegető színbe burkolta a velünk szemben levő Csobáncot:

reggel azzal a heggyel kezdtünk

az eget fürkészve felkészülten várjuk az újabb vihart

        Mivel nem tudtuk pontosan mennyi van még hátra a célig - ami Robi nagybátyjának a pincészete a Boksay pince, ide kattintva te is megnézheted, - ahol a vacsora és a szállásunk is vár, kedves barátunk telefonált, aztán beszélgetés közben az arca némi pirosságot öltött magára, mert mint kiderült nem oda kell mennünk, ahová ő gondolta, hanem egy másik helyre, vagyis újratervezés következett. Visszafelé kell mennünk! A hírt többen így reagálták le:

       De most, amikor már itt vagyunk az orgonáknál? Itt állunk a jégverem közelében? Most amikor mindjárt nyakunkon az újabb vihar? Na most mi legyen? Várjunk amíg elvonul a vihar szólt a döntés, de a vihar csak nem jött közelebb. Eltelt vagy fél óra és még mindig semmi. Na ebből aztán elég volt, induljunk el, lesz ami lesz, hiszen nem várakozhatunk itt órákig. 

         Így is lett és nem bántuk meg, hiszen újabb élményekkel gyarapodtunk:

eldőlt orgonasípok

az orgonasípok lábánál...

            Ha már megnéztük az orgonasípokat, akkor "Menjünk tovább egy rövidebb úton!"- javasolta Robi, hiszen arra, innen már csak 50 perc a cél. Közben ezt láttuk:

No ez az 50 perc bizony ráragadt a barátunkra, mert olyan utakon mentünk, ahol utoljára talán ő járt húsz évvel ezelőtt. Azóta persze benőtte mindenféle bokor, elfoglalta az utat a rekettyés, mindenféle tövises növények. De áttörtünk mindenen, szóval újra van már út. lehet menni kirándulni!!

Kiértünk egy pihenőhöz, ahol Robit megkérdeztük mennyi idő a célig, ő csak feltette a kezét..... 50 perc :), az előtte levő üveg tartalmazta az összes italkészletünket:

           Itt viszont már volt lefelé út, és bátran meg is indultunk rajta és amikor már azt hittük sosem lesz vége, akkor rátaláltunk a körútra:

         Tovább mentünk hát, kilométerről kilométerre hagyva magunk mögött a hegyet ereszkedtünk le a lankás oldalon, majd újabb házak tűntek fel, aztán emberek is. Egy találkozás különösen tanulságos volt, ami az idő és a távolság viszonyát illeti, hiszen megtudhattuk, hogy a távolság itt a hegyen annak a függvényében csökken milyen gyorsan megyünk. Vagyis a célunk, mint megtudtuk kb 5 km még, de ha gyorsabban haladunk akkor kevesebb is lehet. Mi az időre gondoltunk volna, de erősítgették, hogy bizony a távolság. Mondjuk az asztalon ott volt a hegy leve, mi viszont most még megelégedtünk a oroszlánfejes kút áldásával is, amiről megtudhattuk később, hogy volt időszak mikor 3 hónapig nem esett eső a hegyen, de a kútból ugyanúgy folyt a víz.

Sanyi és Robi a kútnál

           Innen már aztán valóban csak néhány perc volt az aznapi cél és hogy ott mi történt, arról szól majd a következő rész, amiből kiderül hogyan szaporodik meg a rétes, milyen a hegy leve, hogyan készül a bodza és az ürmös bor, aztán jön a medve barlang :)

Faterok botokon 2. rész Csobánctól a Gulácsig és még egy kicsit túl..

     Szóval ott hagytam abba, hogy lett ösvény és nagy bátran leereszkedtünk a hegy oldalán, ahol útközben bizony néha jelentős terhelés érte a térdeket.

 Egy napelemes kútnál a csapat ketté szakadt, a nagy lendülettel és megfelelő mennyiségű itallal rendelkezők haladtak tovább, aztán megálltunk egy árnyékot vető facsoport alatt várakozva, beszélgetve, majd aggódva a többiek miatt, amíg meg nem szólalt a telefon, hogy ők is ránk várnak, mert bizony mi eltévedtünk, ha ők most jó helyen vannak, vagy ők tévedtek el, ha mi vagyunk jó helyen. Nos ők nyertek, mert mi tovább mentünk egy táblánál... és ez a túra alatt még előfordult párszor, sőt még a GPS is többször felül lett bírálva, mert azt majd mi jobban tudjuk ....  Szerencsére csak pár száz métert kellett legyűrni visszafelé. A másik csapatban a várakozás idejét kihasználva Joci úgy tűnik szakmát váltott és beállt a vizesekhez....

Ha pedig már így egymásra akadtunk mentünk együtt tovább egészen a következő településig Kátalantótiig, ahol a turistákat különleges útjelző tábla fogadja az egyik kanyarban:

Tekintettel arra, hogy mi híresen törvénytisztelő állampolgárok vagyunk, hát lassítottunk is, és csak ez mentett meg bennünket, hogy elkerüljük a település kiemelt fontosságú intézményét a Horváth kertet. 

      A falakon történelmi győzelmekről szóló kupák, oklevelek, a helyi focicsapat képei, csak a kert hiányzott. A kiszolgálás viszont rendkívül szívélyes volt, így a helyben vásárolt kóla és sütemény mellé elfogyasztottuk a reggelinket is, amelyet néhányan malátalével egészítettek ki, pótolandó az izzadás során elveszített ásványi elemeket... :)

        A rövid pihenő alatt azonban annyira megkedvelt bennünket a helyi törzsközönség, hogy beavattak bennünket egy nagy titokba, miért is Horváth kert a Horváth kert. Mivel mi mindig jó szívűek voltunk ezért a történetet most közkinccsé tesszük. Így kezdődött:

- Ismerik azt a dalt, hogy legyen a Horváth kertben Budán, szombaton este fél nyolc után? Nos ráadásul a tulajdonos felesége Horváthné és így lett ez a hely Horváth kert! Hoppá! Van aki nem ismeri?

          No, ha már így kiokosodtunk, akkor haladjunk tovább állapítottuk meg, hiszen vár ránk a következő hegy, a Gulács! Ami tény, az tény a Csobáncról nézve nem tűnt annyira magasnak, mint a lábánál állva. De mit nekünk, akik bátran nézünk szembe minden emelkedővel, bércre hágunk és völgybe szállunk ha kell. Azért feltettük a kérdést; valóban kell? Igen, kell! Így tehát újra útnak indultunk:

       A képen a kirándulás azon pontja látható ahol a beszélgetéseinket nem törte meg a zihálás hangja :), miközben a hegy még túl messze van, de aztán egyre közelebb értünk és egyre magasabb lett, mi pedig egyre magasabbra mentünk, a gyönyörű ösvényeken, az árnyat adó fák között, a bazaltkő törmeléken bukdácsolva. 

    Voltak szomorú tények útközben, amelyek közé tartozik, hogy egy árva kiránduló lélekkel sem találkoztunk útközben, leszámítva a Csobáncon egy családot. Pedig a helyek annyira szépek, hogy teljes mértékben méltóak a szemet gyönyörködtető jelzőre. Aztán a gyaloglás egy ponton véget ért, mert felértünk a tetőre, ahol bizony összesen annyi hely van, hogy mind a tizenegyen két csoportra bontva leülhettünk a kövekre, ha két ember állva marad. Úgy döntöttünk itt tartunk egy rövid szünetet. 

         Ábrándozásainkból és beszélgetéseinkből hangos dörgések hoztak vissza bennünket a valóságba, amikre Sanyi barátunk csak annyit mondott Tapolcán haditechnikai bemutató van. Elsőre elhittük, aztán elnéztünk a hegy másik oldalának az irányába és rájöttünk, hogy nagyon különleges bemutató lehet, mert az eget is sötétre festették hozzá és villámot is rendeltek. Elhangzott tehát a szerintetek lesz eső kérdés és már jött is rá az á dehogy nem látod elkerül minket válasz. Hát akkor ráérünk, de azért inkább készüljünk össze, aztán jött egy kis szél is, aminél azért úgy gondoltuk, talán akár még eső is lehet belőle. Szóval merre megyünk lefelé? Kiderült, hogy arra amerre jöttünk, mert nincsen másik út, illetve mégis lenne egy a régi kőfejtőn keresztül. Igaz arra Robi barátunk húsz éve járhatott. Mindegy nézzük meg.... hát megnéztük, aztán úgy döntöttünk nem próbáljuk meg. Vissza a hegyről levezető normál ösvényhez és jöhetett az ereszkedés.... Vaddisznókkal jól el van látva a környék mert mindent feltúrtak, viszont az egyik helyen remek példáját láttuk annak miként foglalja vissza a természet saját magának a területet, ha nem nyúl bele az ember. Vagy esetleg ez egy természetvédő autója lenne?

         Az ég közben egyre sötétedett és az addig biztosnak hangzó "elkerül minket" kijelentések kevésbé tűntek biztosnak. Aztán lehullott az első csepp, majd a második, aztán egyre sűrűbben kezdtek ereszkedni az felhők könnyei, míg már ott tartottunk, hogy bizony vegyük elő az esőkabátokat. Mint kiderült nem mindenkinek volt, pedig jól jött volna... mert egyre erősebben kezdett el fújni a szél, mi pedig egyre gyorsabban vettük a kabátot.... pedig hát nem vagyunk mi puhányok, viszont hirtelen megjött amiről a következő részben olvashattok majd :) 

Faterok botokon 1. epizód a busztól a Csobánc váráig

          A sok halogatás, időpontcsúsztatás után végre eljött az újabb megmérettetés napja, és az összeszervezett baráti faterok társaság kezébe kapta a túrabotját. A cél nem más, mint leküzdeni az őrzőket, vagyis a Balaton-felvidék híres tanúhegyeit!

         A Badacsonyt már korábban bevettük, de még erősen állt a Csobánc, a Szent György-hegy és a Gulács!  A kihívás bár nem tűnt nagynak, de mégis olyan huzattal támadt ránk, hogy már az indulásra a tizenöt fős csapat tizenegyre fogyott. 

Ott álltunk hát tizenegyen a veszprémi buszpályaudvaron, mi "öregek" kezünkben a már korábban kiérdemelt túrabotjainkkal, amelyekre az első túrázók vágyakozó tekintetei szegeződtek. Szinte hallani lehetett a legbelül feltett kérdéseiket, hogy vajon kiérdemlik-e azt a tisztességet, hogy nekik is legyen majd saját, Ati által lemetszett és kézre idomított túrabotjuk. Túl voltunk ekkor már a EU parlamenti szavazáson, így mint kötelességüket teljesített állampolgárok vehettünk búcsút feleségeinktől és gyermekeinktől, hogy bevessük magunkat a vadonba, hátunk mögött hagyva az ismert civilizációt..... Az otthon melegét, feleségeink kedves szavait felcseréltük a hegyek és völgyek kihívásaira, "zordon és marcona" férfi társaságra, a természet szeszélyeire :)

Megérkezett a busz, felszálltunk és valami hihetetlenül döbbenetes dolog történt. Olyanokból akik már szinte évtizedek óta nem utaztak autóbuszon, mint valami varázsütésre tört elő belőlük pavlovi reflexként az osztálykirándulások során beidegződött busz -szendvics kajálás összefüggés. Előkerültek az üdítők, jegeskávék, szendvicsek, a modernebbeknél a mekis kaja, kóla és a régmúlt történetei. Persze annyiban már mindenki fejlődött, hogy a szemét nem maradt a buszon, az út végére pedig már kezdett megjelenni a klasszikus elfehéredős, most álljunk meg jelenség is!

A lényeg, hogy megérkeztünk Diszelbe, amely települést 1329-ben még mint Dyzl-t jegyez fel a történelem krónikása. Ahogy beléptünk a faluba megütötte a fülünket a csend! Senki nem volt az utcákon, a rendíthetetlen tizenegy pedig, mint a modern hősök megindult, hogy elfoglalja a település fölé magasodó Csobánc várát. Azt a várat, amelyet soha nem tudott elfoglalni a török és bizony a császári hadseregnek sem sikerült megbirkóznia hússzoros túlerőt képviselve sem a maréknyi, alig 60 főt számláló védőkkel. De aztán jött a béke és a vár falai, amelyek nem adták meg magukat az ostromló seregeknek, egy nap hangos robbanást követően omlottak le, magukba temetve méltatlan sorsuk mélységes csalódását. Az emlékezés zászlaja azonban büszkén hirdeti a romjaiban is nagyszerű vár dicső históriáját és persze most már arról is suttog a szélben lengedezve, hogy erre jártak a Faterok botokon! Ha nem hiszed el kedves olvasó, akkor magad is hódítsd meg a várat és hallgasd meg a zászló szavát! 

Amíg feljutottunk, addig bizony sokszor eszünkbe jutott, hogy az ostromlók kezükben szablyákkal, létrákkal szaladtak felfelé a meredek emelkedőn, majd sokan közülük szó szerint fejvesztve hullottak alá. Persze az sem volt életbiztosítás, ha valaki ingatag lábakkal próbált haladni a meredély szélén, mert bizony egy rossz mozdulatot követően a nagy sebességű szabadesés lett a jutalma. Viszont biztosan nem vittek a hátukon váltás ruhát, elemózsiát, innivalót és talán annyi súlyt sem, mint amennyit néhányan közülünk már szervezetbe építve :) 

Mindig van abban valami izgalmas, amikor az ilyen helyeken elmereng az ember, hogy milyen lehetett itt egykor az élet, milyenek lehettek a hétköznapok, amikor nem a kalandfilmekből ismert vitézi romantika hatotta át a falakat. Már éppen kezdtük volna szervezni a vitézi játékokat, amikor Sali száját elhagyta  az indulásra felhívó szózat és megkezdtük a vár elhagyását átadva azt az utánunk következőknek. De azért nézzünk még egy kicsit körül:

Jó kilátás, ragyogó idő! Itt még igen....

Vár állott, most kőhalom....

Joci elfoglalta a várfalat és jól láthatóan mutatja, hogy az első hegy megvan!

Vajon hányan nézhettek ki már rajta?

A rendíthetetlen tizenegy :)

Közben Sanyi a fejemre nőtt, vagy kipattant a fejemből, mint Zeuszéból Pallasz Athéné :)

 De merre is kell menni?
        Az biztos, hogy a hegy másik felére akarunk lejutni, keressünk hát egy ösvényt! A GPS mutat is valamit, csak nem ott ahol mi vagyunk, de semmi gond megindultunk lefelé és lett ösvény is, bár néhány helyen csak utánunk! Folytatás következik....

Tengerre magyar avagy a Gemini újra szeli a habokat!

          Április, tavasz, napsütés, szél, barátok, Balaton, kikötő, vitorláshajó ezek voltak a hozzávalók a vasárnapi délutánra és hogy micsoda élmény lett belőle? Na erről fog szólni ez a fotókkal kiegészített "néhány" sor.

              Kedves olvasók, hányan sikáltak már közületek hajót a téli tárolás közben a szél által a legkisebb rést is megtaláló és azokon keresztül lerakódó szennyeződés eltávolítása céljából? Aki már csinálta az tudja, hogy bizony ez néha akár az extrém sportok közé is felvehető tevékenységek körébe is tartozhatna, de esetünkben azért inkább csak a magyar curling válogatott edzésére hasonlíthatott, ahogy a nyeles sikálókefe járt a kezekben. Az általános kommunikáció a következő mondatokra redukálódott: Siess már, mert felszárad a cucc! Még vizet, most sikáld! Erősebben, gyorsabban! Szerinted azt majd a szél viszi le? A kötél az eredetileg is fekete színű azt nem kell! Na jó az utóbbi mondat így nem hangzott el :)

A sikálásban résztvevők képeit kérésükre most nem közöljük, hátha a továbbiakban ugyanezt a tevékenységet az otthonaikban is nekik kellene ellátniuk.  Közben volt olyan is aki már előre megpróbálta elfoglalni a kapitányi pozíciót, de nem volt elég nagy rá a sapka:

               A röpke órás sikálás eredményeként vállalható tisztaságú vált fedélzetet megszemlélve a kapitány kiadta a parancsot az elkötésre és tolató üzemmódba kapcsolta a 43 lábas ( figyelem nem 43 lábú ) remekművet. A motorok felhördültek, a hajó megindult és az ügyes kormányzásnak köszönhetően korrigálás nélkül álltunk irányba. 

- Előre!- hangzott fel az úttörőcsatunkról is ismert vezényszó. 

Na ahogy kiléptünk a kikötő jótékony takarásából éreztük, hogy nem csalt meg bennünket a szemünk ez bizony hujjogatós menet lesz, mert már ott is volt a vitorladagasztó szél. Nagy lendülettel beálltunk a megfelelő irányba és a "legénység" már húzta is fel a fővitorlát, aztán jöhetett az orrvitorla is.

- Kapaszkodj!- szólt Géza kapitány és a Gemini elkapta a szelet, hogy megmossuk rendesen az oldalát egészen az alumínium lécig. Bertold fiam ezt kb. így nyugtázta:

-  Na tessék állok, pedig igazából fekszem a fedélzeten!

- Majrévasba kapaszkodj!

A magam részéről kitámasztottam a fedélzeti lejáróban és megkérdeztem hány fokos a víz :), majd örömmel vettem tudomásul, hogy bizony már 15 fokot is elérte a tó vízének a hőmérséklete, ami azért már az úszható kategóriába sorolható jegesmedvééknél. Szauna után nem rossz, de most azért még nem vágyok rá annyira, így úgy döntöttem nem hagyom el a hajót.
           Szóval hasítottuk a vizet őrült iramban, miközben a velünk szembejövők sem akartak lassítani, vagy ők is csak így mosatják a hajójukat? Úgy tűnik ez a hajósnép nem szereti azért annyira a hajósúrolást és inkább teljesen oldalára döntik a hajót, hogy a víz és a sebesség elvégezze a dolgát....
Géza kapitány némileg aggódva figyelte az eget és a vizet, majd kiadta a parancsot a segédkapitányának, hogy irány Balatonalmádi, ha már egyszer ma ünnepli a várossá lételét a település!

Maradjunk annyiban, hogy az út csak néhány pillanatnak tűnt és Gergely fiam meg is jegyezte, hogy szerinte talán kocsival sem érhettünk volna ide hamarabb, szóval téptünk ezerrel. A Gemini nagy hajó így parkoláshoz is elég nagy helyre van szüksége:

Sikeresen megoldottuk a feladatot, ugrás a hajóról, irány a sokadalom, ahol sorra futottunk bele  régen nem látott ismerősökbe. Finom limonádé a Capriban, ha több időnk lett volna akkor nem hagytuk volna ki a nagyszerű pizzát sem. Ha kedves olvasóm Balatonalmádiban jársz, ne hagyd ki!
             Az idő azonban itt is mint mindenhol haladt tovább a maga útján. A szél úgy gondolta egy kicsit nagyobb sebességre kapcsol, ami jelentősen befolyásolta a mi véleményünket is az indulás időpontját illetően.
Visszaléptünk a hajóra, eloldottuk a köteleket, búcsút intettünk Balatonalmádinak és felrántottuk a vitorlázatot. Élesbe álltunk és kezdődhetett a futam. Julcsi lányom magára tekerte a kapitányné Mónitól kapott plédet és az esélyeket latolgatta a viharral kapcsolatban:

Majd rövidesen újra feltekintett az égre és ezt látta:

A szél pedig egyre jobban fújt, a hullámok is erősödtek, a hajó oldalsó stabil fekvésben száguldott a Balaton csodálatos vízén, majd egyszerre feltűntek a kikötő körvonalai.  Dobtunk egy bal kanyart, szabadon engedtük a szelet a vitorlából, lerongyoltunk és átváltottunk a kikötőbe érkezés üzemmódba. Beindultak újra a motorok, hogy elfoglalja a hajó újra a jól megérdemelt kikötőhelyét. Pufferek ki, egy ember előre, egy ember a biztonság kedvéért csáklyával álljon készenlétben a segédkötélnél, ha nagyon tolna le minket szél kiáltotta a zúgó "szellőben" a kapitány. De valóban csak a biztonság kedvéért volt ezekre szükség, mert csont nélkül parkoltunk le.
Hogy elmennék-e újra? Hát persze, akár már ma! Mert a Balaton, a barátok, a jó társaság, egy vitorlás és hozzá jó szél, csak nagy élményt jelenthet. Persze ragyogó napsütésben ez fokozottan érvényes!
Végezetül még egy kép a hangulatról:

Badacsony, ahol a bazaltorgona terem

          Ragyogó vasárnap reggel ugyan 1 órával korábban a tervezettnél, hiszen át kellett állítani az órát, de ettől függetlenül lendületes ébredéssel indult a nap nekünk felnőttek számára. A konyhában nem túl halkan zúgott a robotgép, pirult a hús a serpenyőben, de a gyerekek alvóberendezését ez sem zavarta meg, így kénytelenek voltunk finoman felrázni őket, hogy bizony itt az idő, irány a hegy illetve előtte a vasútállomás. Nagy fiunk első kérdése persze az volt vezethet-e ő, ha már egyszer van jogosítványa, ami nem kevésbe került, főleg, hogy neki kellett kigazdálkodnia a jelentős részét. S, hát milyenek vagyunk mi szülők, most persze, hogy megengedtük. A gyors csomagolást követően bepattantunk az autóba és megcéloztuk Balatonalmádit. A vasútállomáson sikerült teljes zavarba hozni a pénztáros hölgyet, hogy végül is hány főre szóljon a családi jegy 3, 4 vagy 6 fő, ki kivel van? Ennyi nagycsaládos együtt egyszerre, valami egyesület, vagy ennyire népes a baráti társaság? Pedig most nem is voltunk sokan, csak pár család, igaz az átlagosnál magasabb gyermekszámmal képviseltetjük magunkat a magyar társadalomban. A kalandok pedig elindultak. Kiderült, hogy drága lesz a parkolás, ha nem állunk át gyorsan másik helyre, a csapat egyik része kényelmesen grasszált, miközben már bemondták, hogy mindjárt itt a vonat, így lett némi futás is a dologból. Úgy tűnik ez a futás bejöhetett mindenkinek, mert visszafelé már mindannyian csatlakoztunk a sportolók köréhez, de erről bővebben majd a végén. A vonatút nagyszerű volt, a jegykezelő az első pillanatban átlátta, hogy átláthatatlan lesz számára követni az egyes családok csoportosulási szokásait lévén, hogy mivel mások is voltak a vonaton nem sikerült egy vagonba zsúfolódnunk. Levonta a következtetést, aki úgy néz ki mint egy kiránduló az velünk van. A kezdeti sokk hatásból fakadó feszültségét az induláskor belefújta a sípjába és mosolygósan lépkedett tovább a vagonok kevésbé fényesre tisztított padlózatán, amelyen hiába próbált megcsillanni a kissé matt felületű ablakokon keresztül beáramló napfény.

           Röpke egy óra alatt átértünk Badacsonyba. Lekászálódtunk a vonatról és már vártak is bennünket " Brother-ék" akik munka dolgok miatt autóval érkeztek az indulási pontra. A csapat egyik része kávéért kiáltott, a másik része mellékhelységért, végül megegyeztünk, hogy inkább induljunk felfelé. Felmutattunk a messzi távolban magasodó kráter peremére, hogy bizony bármennyire is furcsának tűnik ott fent van a célpont, a Kisfaludy kilátó.  Nem hatottak meg bennünket az esdeklő tekintetek, a kétségbeesett nyögések, hogy hol van a kiránduló busz, hol van a mozgólépcső, vagy legalább valami szekér, határozott léptekkel elindultunk. Megcéloztuk Szegedy Róza házát és megindultunk a  sárga vonal jelzésen először csak egyenesen, majd egy kanyar után némi emelkedőt követve felfelé. Aztán egyre meredekebb lett az emelkedő, a Nap egyre jobban sütött, mi pedig egyre jobban kezdtünk nekivetkőzni, majd kitágult pórusainkon áttörtek az első izzadságcseppek. Van valami különleges az szervezet által kitermelt első verejtékcseppekben, megjelenik bennük az izzás, a leküzdött út és ilyen környezetben az a gondolat is, hogy mennyi munkát és gondoskodást igényel a szőlőtermelőktől, borászoktól az, hogy a poharunkba kerüljön pár korty ragyogó bor. 

             Nagy lendülettel haladtunk hát felfelé, amikor felhangzott a bűvös hang, hogy bizony most már nagyon kellene keresni egy mosdóval felszerelt helyet, így hát betértünk a Szeremley borház és étterem táblával jelzett épülethez, ahol ugyan még nem voltak nyitva, de meglátva nem kis méretű csapatunkat és bevetve némi meggyőző erőnket kinyitottak. Eljött hát végre a kávé és mellékhelységek után kiáltók vágyainak a beteljesedésének az ideje, meg persze azoké is akik a hegy leve iránt is érdeklődést mutattunk. A gyerekek megcélozták a jól felszerelt játszóteret, a felnőttek a teraszt, majd a rövid kitérő után jöhetett az igazi emelkedő. Rögtön a parkoló fölött ott fekszik a Rózsa kő, ahonnan csodálaton rálátás van a Balatonra. Miután sikerült betelni a látvánnyal, tempósan haladtunk tovább a kilátó irányába. Hát bizony a lépcsők valóban olyanok, mint kitörés után, némelyiknek kényelmes a magassága, némelyiknél még a felnőtteknek is térdig kell emelni a lábát, hát még a babakocsit, amiben Fruzsika utazott. De leküzdöttünk minden akadályt és megérkeztünk a csúcsra, amelyen ott magasodik a 18 méter magas Kisfaludy kilátó.

Aminek a lábánál készült egy kis csapat fotó:

Fentről pedig többek között ez látható:

Valamint  ez:

 És ez:

Na meg persze ez:

Kedves kirándulótársunk pedig végre közelről is megszemlélhette a Papod tetejéről már látott "bányatavat", amit sikerült tetézni azzal, hogy a nádas most "tuti, hogy az ott egy legelő" lett, amire az általános derültségben a válasz csak annyi volt, hogy bizony, bizony ott legelnek a halak.

              Előkerültek a táskákból a szendvicsek, különféle italok és sajnálattal megállapítottuk, hogy az idénynyitó kubb rendezvényünknek nem itt lesz a helyszíne. Hogy mi az a kubb? Mindenképpen érdemes megnézni ezt az oldalt: www.kubbclub.hu Csak kattints rá és újabb élménnyel leszel gazdagabb, mi már rákattantunk és benne vagyunk!

A rövidnek nem nevezhető fújás, nyújtás, evés-ivás, beszélgetés, pihenés kombinációt követően úgy döntöttünk irány a lefelé. A csapat egy ponton tudatosan kettévált - aztán véletlenül majdnem háromfelé - mert a felfedezőbb kedvűek egy másik utat követve célozták meg a találkozási pontnak megjelölt Rózsa követ. Onnan egy rövid mosdó megállót követően meg sem álltunk a strandig. Itt a virágoktól tarkálló fű láttán többekből egyszerre szakadt fel a kiáltás, megvan a kubbpálya! Nem marad el a játék, ha már egyszer fel- és lecipeltük a hátizsákokban részekre osztva a készleteket.

               Saliék kijelölték a pályát és indulhatott a parti party. 

Közben a társaság néhány tagjának egy korábbi vonattal el kellett indulnia, míg a többiek búcsút intve tovább élvezhettük a Balaton csodás szépségét és a Kubb játékélményét! Természetesen voltak akik megkóstolták az "őshonos" balatoni hekket és a tejfölös sajtos lángost, meg a fagyit. Többen átadták magukat a napsütésnek és  D vitamin kúrát vettek, mások élénk beszélgetéseket folytattak, a gyerekek pedig bevették a játszóteret. 

             Az idő aközben haladott sietve, mi pedig úgy döntöttünk, hogy nem várjuk meg, hogy a Balaton habjain pirossá váljon majd az este, így átmentünk a vasútállomásra megváltani a jegyünket, ahol kiderült, hogy ezt a szándékunkat majd csak a vonaton fogjuk tudni megtenni. Hát már láttuk előre a jegykezelő arcát.  :) Ahogy ott állunk, álldogálunk, beszélgetünk, egyszerre nagy lendülettel megérkezett a vonat. Nagy nyugodtan megállapítottuk, hogy ez biztosan nagyon gyors, hogy meg sem akar állni. Azonban ahogy elkezdett fékezni bevillant a  felismerés, hogy ugyan a vasútállomáson vagyunk, de a vonatra nem itt kell felszállni. No és ekkor vált a futás tömegsporttá a számunkra is! A leggyorsabbak megmarkolták a kapaszkodókat, hogy ha kell akár erővel is visszatartsák a vonatot, míg a hegy leküzdését még a lábukban érző, lassabban poroszkálók elérik a peronon álló szerelvényt. Mindenki feljutott! A jegykezelő először határozottan látta, hogy mindennel elboldogul, majd néhány pillanat múlva megkérdezte: Biztosan nem volt nyitva az állomáson a pénztár? Mi akik még voltunk úttörők éreztük, hogy segíteni kell és együtt számoltunk, osztottunk , szoroztunk majd megszületett a végeredmény. Teljes győzelem! Mindenkinek lett jegye, ráadásul kifizetve. Bár volt egy pont amikor úgy tűnt összeomlik a rendszer, de a gép végül sikeresen kiadta az összes jegyet. 

               A lenyűgöző Balaton partján haladó vonat ablakából bámultuk a szebbnél szebb helyeket, amelyek már kezdenek megéledni, hogy amikor eljön a nyár csordultig megteljenek. Aztán majd jön az ősz és újra útra kelnek a kirándulók, hogy élvezzék a nyugalom és csend csodálatos harmóniáját! Néhány pillanatnak tűnt csak az út, megérkeztünk Balatonalmádiba és megállapítottuk, hogy ez egy csodaszép nap volt. Búcsút intettünk egymásnak, közlekedési eszközeinkbe szálltunk és irány az otthon, mert bizony a gyerekeknek még tanulniuk kell és persze feldolgozni az élményt. Az utat és a túrát mindenkinek csak ajánlani tudom, akár egyedül fedezné fel a szépségeit e tájnak, akár csoportosan vágna neki biztosan nagyszerű élményekkel lesz gazdagabb!

Ui. A fényképezőgépet senki ne hagyja otthon! Mi elkövettük ezt a hibát, így a többiek képeire egy kicsit várnunk kell, ha megérkeznek akkor lehet, hogy lesz ebből még egy második rész is...

Ne feledjétek a jelszót: Utazz Magyarországon, mert Magyarország szép!